MÁV-éknál így néz ki a huszonegyedik század
Néhány hónapja a nálunk még modernnek számító FLIRT szerelvények szállították Kaposvárról Budapestre és vissza a közönséget. Aztán, a nyár beköszöntével visszaállt a „régi rend”, és most a reggeli és esti közvetlen kaposvári Intercity járat egy, azaz egy darab, a múlt század derekáról itt maradt vagonból áll. A héten, szerda este ez még súlyosbodott azzal, hogy masszív negyven-negyvenöt fok uralkodott benne, így dühös utasok sora vonult a pénztár felé, hogy visszakérje a méregdrága pót-, és helyjegyek árát. Ötoldalas, indigós A4-es papír kitölt, mindenható MÁV-atyaisten elbírál, aztán vagy visszakapod, vagy nem.
Igaz, a rendszeres felhasználók beszámoltak: szép volt, kényelmes volt a FLIRT, de ez
csak a látszat, s esetenként ott is visszaköszönt a középkor: néha pl. elfelejtették a vonat WC-inek tartályát kiüríteni – mert ugye, ez már nem a régi szép, sínek közé pottyantós – és Pusztaszabolcson bizony meg kellett állni pisiszünetre.
A toalettek egyébként többnyire üzembiztosan mocskosak voltak a szupervonaton is, amiről a vasút szerint természetesen csakis az utasok tehetnek, így aztán el is vitték a sokkal kulturáltabb közönséggel bíró balatoni vonalakra a szerelvényeket, s nyárra Kaposvárnak és Somogynak maradt a régi, majdnem-marhavagon.
„Jó az”, ide Kaposvárra különösen, miután sikeres a „leszoktatni a polgárokat
a vasútról”-projekt, s ma inkább utaznak távolsági busszal, vagy éppen a közösségi gépkocsihasználat valamelyik formájával, miután utóbbi pénzben feleannyi, időben kétharmada. Néhány évtizede még valódi esemény volt a „Somogy” érkezése: százan-százötvenen is leszálltak, s az állomás környékén tumultuózus jelentek voltak – ma ennek nyoma sincs.
Befutott az egy darab, légkondicionálatlan vagonból álló Somogy IC Kaposvár megyei jogú nagyváros pályaudvarára.
Ráadásul a vasúttársaságnak a tisztaságon és a kényelmi szolgáltatásokon való eszelős
takarékosságon túl még számos módszere van arra, hogyan szoktassa le a népet az indokolatlan utazgatásról: két hete pl. azzal szórakoztak Kaposváron, hogy a Budapestre induló utasoknak két – figyelem – kettő darab helyjegyet kellett megvennie: egyet Dombóvárig, egyet pedig onnan Budapestig, holott ez egy utazás, csak a kocsit kapcsolják hozzá a Pécsről érkező vonathoz.
Minderre állítólag a „számítógép hibája miatt” volt szükség, és a Keletiben – mert ott van csak ügyfélszolgálat – ha volt kedved és időd, igényelhettél egy ötoldalas, hárompéldányos A4-es indigóst, kitölthetted, és külön kegyként a MÁV-atyaisten, ha úgy gondolja, visszautalja az egyik helyjegy árát.
B@zmeg, ha szar a rendszer, nem adsz helyjegyet, nem ez a logikus? Ja, nem:
az utast muszáj szívatni, anélkül nem vasút a vasút. Tudjuk: a MÁV-nak csak púp a hátán a személyszállítás, és mindent meg is tesz azért, hogy a francba leszoktassa a népet a vonatozásról. Errefelé egyetlen nyereséges eset van: mikor vagonokban megy a répa a cukorgyárba. Az csendben van, nem beszél vissza, nincs melege, nem akar vécére menni, nem ül más helyére.
Nos, ezért is pattintotta le olyan elegánsan annak idején Szita Károlyt valami helyettes alfőnök
a Pécsi (!) Vasútigazgatóságon, mondván, hogy a város közepén terpeszkedő rendezőpályaudvarról semmi esetre sem mond le a MÁV. A varázsszó: cukorrépa.
Az a néhány, vágányok közt csetlő-botló utas, aki még kitart, előbb-utóbb csak megunja, és felhagy a próbálkozással. Az lesz majd az igazi aranykor.
H. I.
Címkép: A vonat érkezése – Lumière fivérek, 1895
