Az alattvalóság is függőséget okoz, nemcsak a hatalom
Talán észrevették rendszeres olvasóink, hogy ritkán szoktunk a szó hagyományos értelmében vett publicisztikát, véleménycikket írni. A KAPOS-T írásainak döntő többsége tényekre, jelenségekre, a helyben, körülöttünk zajló valóságra reflektál, persze úgy, hogy abból kiderül, mit gondolunk. Most – s talán a jövőben is – nagyobb teret szentelünk a műfajnak: nem, mintha elfogytak volna a feldolgozásra váró tények, adatok, ám egyrészt az újítás sosem árt, másrészt pedig egyre gyakrabban érezzük – főleg a közösségi oldalakon zajló vitákat látva – hogy a többség egyszerűen képtelen kilépni azokból a gondolkodási, fogalmi sablonokból – kicsit sarkosabban: rögeszmékből – amelyekbe az agymosó, ma már bizonyíthatóan a náci-kommunista propaganda-elvek szerint működő hatalmi gépezet belekényszeríti. Klasszikus Stockholm-szindróma: a kiszolgáltatott túsz érzelmileg is azonosul azzal, akinek keserves helyzetét köszönheti.
Nincs természetesen semmi bajunk azzal, ha valaki nem ért egyet velünk, sem, ha egészen más mederben, más dolgokról folyik a diskurzus a különböző közösségi oldalakon, mint amit mi gondolunk fontosnak. Nem is tudnánk még a töredékét sem követni, ám időnként nyilván fel-feltűnik egy, amely a legkevésbé sem a személy, s nem is a megjelenés helye miatt fontos, hanem pl. a fentebb említett jelenség, a Stockholm-szindróma okán. Erről volna szó:
A pokolba vezető út csupa jó szándékkal van kikövezve, és persze ilyen kérdésekkel.
Nos, ezt próbáljuk meg erőnktől telhető részletességgel elemezni. Megkönnyíti a dolgunkat, hogy van a Stockholm-szindrómának politikai értelmezése is: a HVG „Kapitalizmus” blogján megtalálható. Ennek első tétele:
a hit, hogy a rendszer megváltoztathatatlan, azaz nincs kiút. Ez a végkövetkeztetése az 1984 c. Orwell regénynek is.
Klasszikus túsz-szituáció: nincs alternatíva. Csak Szita Károly van, immár harmadik évtizede, nyilván azért, mert ő a legalkalmasabb. Ha netán valakinek eszébe jutna megkérdőjelezni az egyeduralmát, akkor jön a kötelező kérdés:
„kit rakunk a helyére, és ő mit fog csinálni?” Na ugye.
Mielőtt erre válaszolnánk, nézzük meg röviden a fordítottját: hogyan került Szita Károly a posztjára, és mit csinált? Azt ma már épelméjű körökben nem szokás vitatni, hogy Szita ügynök volt, a kommunista állambiztonság III/2-es ügyosztályának besúgója, és az is valószínű, miután közismert utolsó levelében azt ígéri, hogy „társadalmi segítőként” önkéntesen folytatja a tevékenységét,
A dicső múlt egy darabja.
a rendszerváltás idején a politikába is így került. Küldetése volt, már úgy értjük, a tartótisztje által.
Megjegyeznénk, hogy ilyen múltú figurát – még hadrafogható életkorban – meglehetősen nehezen talál majd bármiféle, mégoly túltengő önbizalommal megáldott Facebook-közösség.
Komolyra fordítva: alig hihető, hogy valaki, akinek a politikai „karrierje” hazugságban, erkölcsi értelemben bűnben fogant, aki folytonosan hazudott-hazudik a választóinak, a mindennapokban és a hatalom gyakorlásában becsületes, őszinte és tisztességes lenne. Ha az Szita Károly fő érdeme, hogy az elmúlt években megismert módszerekkel: hazudozással, klientúra-építéssel, a helyi sajtó közpénzen történő felvásárlásával, megfélemlítésével meg tudta tartani a hatalmát, s ez követendő minta, érdem bárki számára, akkor ez
tényleg nem más, mint a Stockholm-szindróma minősített esete. A túsz egészségtelen, perverz imádata fogvatartója iránt.
És persze olyan személyt sem lenne egyszerű találni, aki ilyen agyzsibbasztó, értelmetlen baromságokat tudna fennen, arcizom-rándulás nélkül hirdetni, hogy „Mi, kaposváriak, csak együtt lehetünk sikeresek…” vagy, hogy „Hiszünk egymásban!” Ez is egy adottság.
Olyat viszont talán könnyebb, aki képes volna – Szita Károly 2006 és 2010 közötti működéséhez hasonlóan – közel tizenötmilliárd forintnyi adósságot csinálni a városnak, amelynek teljes hozadéka egy aquaparknak kiábrándítóan fantáziátlan, gyenge műszaki színvonalú fürdő, egy hasznavehetetlen piacépület, és egy, még messze ki sem fizetett, csak hideg időben működő jégcsarnok.
És mindezt egy olyan ostoba, demagóg szólammal, hogy „… a bajban nem elvenni kell, hanem adni”. Nota bene: ki az a barom, aki egy gazdasági válság idején hitelfelvétellel súlyosbítja saját helyzetét?
Na, ki? Mert minden más EU-s pénzből épült-létesült, kormánytámogatással.
A városfejlesztés elmúlt két évtizede pedig olyan, mint mikor egy hasmenéses őrült ide-oda rohangál, s ahol épp rájön, ott könnyít magán. Tesco, OBI a város szívében, adóhivatal, középiskolai kollégium a külvárosban, egyetemi campus a falu végén, rendőrlaktanya a jobb sorsra érdemes szabadidőparkban. Ötletelés átgondolatlanul, esetlegesen. A lélekszám csökken, a gazdasági teljesítőképesség stagnál, a kultúra, az oktatás és az egészségügyi ellátás színvonala pedig nagyobb tempóban zuhan az országosnál.
A jövedelmek átlaga, az ingatlanok ára, a közmunkások összes dolgozóhoz viszonyított aránya, s az életnívó csak Kelet-Magyarországon mutat rosszabb értékeket.
A volt Somogy Áruház a város közepén rohad, a kisgáti SPAR viszont a százhuszonötödik ígéret ellenére sem épül. Az Irányi-Dózsa György utcai, s a többi belvárosi tömbbelsőre szégyen ránézni, a Füredi utca végére, a laktanya helyére tervezett üzletközpont köddé vált. A nagy, „történelmi” fejlesztések hét évig csupán ígéretek voltak, s kérdés, lesz-e bennük köszönet, vagy bármi. A belváros teli van üres telkekkel, romos, használatlan épületekkel, elhanyagolt közterületekkel (l. Cseri park, Jókai liget, stb.) Hogy a nagy csinnadrattával beharangozott, amúgy senki által nem kért két új sportobjektumot,
a csarnokot és az uszodát ki és miből fogja fenntartani, az rejtély.
Tehát mik is volnának azok a nagy érdemek, amihez hozzá kéne mérni az új jelöltet? És vajon úgy tetszünk képzelni, hogy jár köztünk egy álruhás herceg, aki majd a kellő pillanatban leleplezi magát és a fehér lovát? Aki majd hasonlóan tekintély-alapon, ugyanolyan eszközökkel fogja megszerezni a hatalmat? Mert az idézett hozzászólás ezt sugallja.
Akié a média, azé a hatalom, ezt már Orwell is pontosan tudta (jelenet az 1956-os filmből). A jelszavak: háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő, köszönik, azóta is jól vannak.
Hát éppen ez az, amit nagyon széles ívben el kéne kerülni.
Csak vészhelyzetben idézünk vicceket, de ez most ilyen: a professzor értékeli diákja diplomamunkáját: „Meg kell mondanom kolléga úr, számos új és jó elem található a dolgozatában. Ez nagyszerű, professzor úr! Igen, csak az a baj, hogy ami jó, az nem új, ami pedig új, az nem jó.”
Lefordítva Szita Károlyra: lehet, hogy a helyi hatalom megszerzésében és megtartásában ügyesnek bizonyult, behízelgésben, ide-oda dörgölőzésben, ígéretekben, bombasztikus szólamokban, árulásban, hazudozásban, a hibák másra kenésében, média-térfoglalásban nem volt párja, de minden másban a teljesítménye nemhogy nulla, de brutálisan mínuszos.
Kaposvár társadalma még a városképénél is katasztrofálisabb: a helyi média egy hazugságoktól bűzlő kloáka, a helyi „értelmiségi” elit pedig lapító, gyáva, tudatlanságukra és lojalitásukra büszke kliensek gyülekezete. A szellemi élet elsivárodott, úgyszólván megszűnt, az egyetem idegen test a város életében: egyik sem tud mit kezdeni a másikkal. A pangás miatt a város lakóinak legalább egyharmada a rejtett és látható népességfogyás mellett még ki is cserélődött az elmúlt évtizedekben: az elköltöző polgárias, iskolázottabb rétegeket a környező falvak alacsonyabb társadalmi és képzettségi státuszú jövevényei váltották fel.
Aki egy új apafigurára, egy új Kádár Jánosra, vagy épp Orbán Viktorra vágyik, hogy leváltsa a mostanit – mert róluk is szól a példázat – az gondoljon arra, hogy az ilyen vezető minden közösségi erőforrást
a hatalma megtartása érdekében fog felhasználni. Pont olyan gátlástalan módon, ahogyan a mostaniak.
Ha ezt várja a többség az ellenzék bármelyik politikusától – nos, akkor a kaposvári túszdráma közkívánatra folytatódik. Mert egy tanulság azért van: az efféle agónia nagyon sokáig képes eltartani, főleg a gondolkodásra való restség és a változástól való rettegés miatt.
(Akár folytatása is következhet – meglátjuk.)
H. I.
