Délidő, midőn egy régi (férfi)szerelem termőre fordul
Vannak pillanatok, amikor nehéz megszólalni, nyilván ez is egy ilyen. Hogy aztán a meghatottságtól-e vagy a röhögéstől a bárgyún kenetteljes, Semjén Zsolt legjobb pillanataira emlékeztetően ragacsos dumákon és pillantásokon, azt magunk sem tudjuk. Szívszorító s egyben felemelő volt látni-hallani azt a szerelmes turbékolást, amit a két férfiú, pártunk-kormányunk, illetve városunk képviseletében a nyílt színen előadott. És azok a nézések… Barbárság is volna belerondítani, így ünnepélyesen megígérjük, hogy csak a legnagyobb tisztelet és áhítat hangjain beszélünk az eseményről a továbbiakban. És maradnánk a kulcsszónál, a szerelemnél, ha már legmagasabb helyről kaptunk hozzá bátorítást.
Rutinos olvasóink tudják, hogy jó néhányszor foglalkoztunk már Orbán Viktor miniszterelnök esedékes kaposvári látogatásával: egyik felvetésünk beigazolódott, másik nem, voltak biztos befutók, és olyanok is, amelyek meglepetésként értek bennünket. Valójában mindegy is, hogy mi valósul meg: a lényeg, hogy folytatódik a pénzszórás, az állami erőforrások átcsoportosítása a magánzsebekbe, hogy finomak legyünk. Nincs olyan megbízható módszer az állami szinten szervezett lopásra, mint amely az építés-szerelés területén megvalósítható, s amely ma már rendszerszinten kiépült.
Ezért hangoztatja Szita Károly és minden fideszes vezető olyan áhítattal a varázsszót: „beruházás…” Holott már régen nem a beton, a viacolor díszburkolat, az aszfalt és a gipszkarton a problémánk, hanem a szoftver, a tartalom: az hogy, értékelhető produktum híján üresen kong flancos Agora, vagy a Szivárvány, hogy az anyagi és szellemi értelemben egyre inkább elnyomorodó tömegek számára csak a gúnyos lesajnálás a válasz: akinek semmije sincs, az annyit ér… Ezzel a kaposvári pénzesővel szemben is – miután többsége nem EU-s, hanem állami forrás – az elnyomorított négymillió, a kivéreztetett egészségügy, a elsorvasztott köz- és felsőoktatás romló eredményei miatt folyamatosan hanyatló versenyképességünk áll a „tartozik” rovatban. És akkor még nem beszéltünk arról a Fidesz-csókosok által összehányt szeméthalmazról, amit manapság kultúrának neveznek.
Ne nézzen úgy rám a gyönyörű szemével…
Nem népben-nemzetben, hanem betonban és aszfaltban gondolkodnak ők, s nem kis tételben: a jelenlegi magyarországi autópálya-építési árak hatvan százalékkal haladják meg a németországi átlagot, s ehhez számítsuk még hozzá az ottani bérszínvonalat is, s ebből nagyjából felsejlik, hogy mennyit tehetnek zsebre egy-egy útépítésen.
Nézzük tehát ebből, s néhány más szempontból jótevőnk tegnapi bejelentéseit:
A 67-es út ügye lassan másfél évtizede húzódik – korábbi cikkeinket ajánlanánk ez ügyben figyelmükbe. Most – mint azt gyanítottuk abból, hogy titokban áttervezésre kiadták az egészet annak ellenére, hogy kész tervek voltak – mégis négysávos lesz, s így harmincnégy milliárd helyett hetvenhét szerepelt a tegnapi esztrádműsor fő attrakciójaként. S itt lóg ki az első méretes lóláb: egy négysávos autóút ugyanazon a nyomvonalon nem kerül kétszer annyiba, mint egy kétsávos! Különösen akkor, ha, mint arról minden országos médium beszámolt, direkt erre a célra kitaláltak egy „fapados”, mondhatni csökkentett paraméterű autóút-típust, melyen lehetnek szintbeni kereszteződések, lámpák, és egyéb, a forgalombiztonságot és az egyenletes haladást veszélyeztető tényezők – tegyük hozzá, a szakma teljes felháborodása övezi az ötletet.
Ami a dolog elvi részét illeti: nem gondoljuk, hogy egy országos, amúgy az utóbbi időben megnövekedett forgalmat bonyolító ötven kilométeres útszakasz Kaposváré lenne, ellentétben mondjuk a felújított színházzal vagy a leendő új sportcsarnokkal és uszodával. A 67-es út az országé, hiába próbálta úgy beállítani Orbán Viktor a Kapos Tv-nek adott interjújában, hogy direkt ide vezet, és kizárólag a kaposváriak látják hasznát. Ahogy az M1 nem Győré, az M7 nem Nagykanizsáé, úgy nem csak a kaposváriaké a 67-es, hanem pl. a Balatont ezen az útvonalon át megközelítő pécsieké, úthasználók milliói mellett.
Beszélhetnénk arról is, hogy a 67-es négysávosítása következményekkel is jár majd, melyekről már szintén szóltunk: egyrészt annak, aki használni akarja, Somogy megyei matricára lesz szüksége. Másrészt a négysávos út biztosan újabb forgalomnövekedést fog eredményezni ezen a szakaszon, hisz kényelmesebb, gyorsabb haladást tesz lehetővé, s ez „bevonzza” a forgalmat, amely aztán lecsapódik a kaposvári belvárosban, a Füredi-Berzsenyi utcák teljes hosszán és a felüljárón. Egyelőre senkinek fogalma sincs arról, hogy ki és milyen megoldással fogja tehermentesíteni ezt a szakaszt.
Hogy fontossági sorrendben haladjunk, nyilván a színház felújításának tudnánk a leginkább felhőtlenül örülni, persze kérdéseink és megjegyzéseink ehhez a tételhez is volnának, különösen Szita Károly arcátlan megjegyzésével kapcsolatban: ő a színház átépítését – mert valójában erről van szó – Schwajda György érdemének tulajdonítja („Schwajda György megálmodta”), pedig az elképzelés és az ezzel kapcsolatos tanulmányterv korábban, jóval Schwajda ideérkezése előtt, 2006-ban létezett, mikor még Babarczy László volt az igazgató. Ezt a tervező ARKER’S stúdió honlapjáról elérhető dokumentum bizonyítja.
Így próbálja átmosni a fideszes propaganda, a zsigeri hazudozó az agyakat, átírni a történelmet: Jól látható, hogy a tervek 2006-ban készültek, s nyilván még ennél is korábban álmodták meg őket – Schwajda Györgynek semmi köze nem volt hozzájuk
Nem tudjuk, Schwajda György miről álmodott 2006-ban, de a Csiky Gergely Színház átépítéséről biztosan nem. Ez csupán az egyike a Fidesz és Szita történelemhamisító, mások érdemeit kisajátító párhuzamos (alá)valóságainak, amelyre ma már egy egész kommunikációs háziipari szövetkezet települt.
Nem az egyetlen eset, s gondoljuk lesz még több is, mikor egyedül maradunk a véleményükkel: szerintünk óriási hiba a színház jelenlegi tömbjéhez hozzányúlni. A hátsó traktus kockaforma kibővítése tönkreteszi az épület-kubatúra szecessziós kecsességét, tömbszerűvé, ormótlanná alakítja. Jegyezzük meg a tervező nevét: Lőrinczné Balogh Krisztina, ma Kaposvár főépítésze. Azt még Mohácsi Jánostól tudjuk, akinek színházi szakemberként másokkal együtt nagyságrenddel több köze van ehhez az „álomhoz” – és Kaposvárhoz úgy általában –, s akinek először szóvá tettük ezt az építészeti merényletet: mivel eredetileg a Csiky befogadó, tehát állandó társulat nélküli színháznak épült, a műszaki és személyzeti kiszolgáló terek nagyon szűkösek. Ebből a szempontból indokolt a bővítés, ahogy a főbejárat alatti megnyitás, a „foyer” is.
Ettől függetlenül úgy gondoljuk, hogy kilencmilliárdból, ami az évek alatt kúszott fel ennyire ugyanazokra a tervekre vonatkoztatva három és félről (!), ahogyan egyre arcátlanabbak és mohóbbak lettek a tűz körül ülők, az épülettömb átformálása nélkül is lehetett volna megoldást találni. Valaki talán így tervezi belopni a saját nevét egy majdan elhelyezendő márványtáblára.
A lánykori nevén „intermodális központ” története már inkább röhejes-groteszk, mint komolyan vehető: két éve a teljes kaposvári csicskamédia sz@rrá lelkendezte magát, hogy harmincöt milliárdért intermodális csomópont épül a városban, maketthegyeket mutogattak, és „Kaposvár életét a következő évszázadra meghatározó” beruházásról vartyogtak. Most laza huszonhárom milliárddal, a harmincöt százalékára visszavágták a tervet. Szita a szokásos sunyiságával a választási brosúrája egy eldugott bekezdésébe csempészte be a 2016-os, két évnyi csúszást.
Nem akkor, nem az, és nem annyiért. Különben minden stimmel.
És persze mindez – sajnáljuk, hogy nem tudunk ez ügyben sem újdonsággal szolgálni olvasóinknak – egy méretes, mondhatnánk, mocskos nagy hazugságra épül: Szita a sajtótájékoztatón megint elismételte azt az általunk kb. ötvenszer megcáfolt baromságot, hogy az intermodális legfőbb haszna, hogy „ismét összeköti a Donnert a belvárossal, amelyet több mint száz éve elválasztott a vasút”. Először is, egy közlekedési csomópontnak nem ez a feladata, hanem az, hogy a helyi és helyközi közösségi közlekedési vonalak közt kapcsolatot teremtsen. Miután azonban ez megvan 200 méteres körzeten belül, kellett valami új ürügyet találni a sok milliárd lenyúlására alkalmas betonozás, térburkolat, stb. indokául – ennyi telt.
Intermodális: nem akkor, nem ott, nem annyiért: a többi stimmel, ha az égiek is úgy akarják. Kár, hogy a pénzlenyúláson kívül az égvilágon semmi értelme, és még a makettek is mehetnek a kukába.
Csak úgy halkan hozzátennénk, hogy mindebből a szegény donneriek, akiket amúgy számos más ág is húz, semmit nem fognak érzékelni: ugyanúgy megmarad a nyomorúságos „tekergőhíd”, közepén Európa legrondább építményével, lebetonoznak néhány sínpárt, hogy a távolsági buszpályaudvar odébb kerülhessen száz méterrel, és – amennyire tudjuk – a tervnek épp a leginkább felesleges része marad érintetlen: a Béla király utca magasságában tervezett vasúti felüljáró. A Donner szíve, a „söröskorsó” környéke azonban éppúgy kilométerekre lesz keletre-nyugatra a városközponttól, legfeljebb egy gyalogos aluljáró vezet majd át a fürdőhöz. Így a városrészre továbbra is a lassú (?) enyészet vár, hisz az egyetlen esélye az lenne, ha helyreállna az a közvetlen összeköttetés a belvárossal, amely valaha, valami fellendülés esetén az ingatlanfejlesztés szempontjából vonzóvá tenné.
De nem: Szita Károly ólomkatonás rendíthetetlenséggel hazudik, mi pedig cáfoljuk: nem, a Donner nem volt elválasztva, mert közel egy évszázadig egy ritkaságszámba menő közúti felüljáró kötötte össze a valódi belvárossal, a Noszlopy utcával és a Petőfi térrel, és csak sajnálhatjuk, hogy az egész városházán évtizedek óta soha, senkinek nem volt annyi esze, mint egy gyufásdoboznyi katicabogárnak: a Bartók Béla utca vonalában kellett volna összekötni egy egyszerű közúti-gyalogos aluljáróval (!) a két városrészt.
Persze nem ez az igazi baj, hanem a magyar betegség, a morbus hungaricus: az illetékesek a Kisgáti városrészben, a „Csalóközben”, vagy másikban, a Cseri-tetőn, a „Fidesz-lakótelepen” laknak, és nagy ívben köpnek a Donner problémáira. Az, hogy a belváros közvetlen közelének elgettósodása mennyiben járul hozzá Kaposvár várható demográfiai és gazdasági hanyatlásához, ha újra születnének, sem fognák fel.
A következő két tételről már legszívesebben nem is tennénk említést, de muszáj, minthogy egy más típusú, ám annál kézzelfoghatóbb terhet fognak jelenteni Kaposvárnak: fenntartási költségeket. Az a város, amelynek gondot okoz egy jégcsarnok üzemeltetése, és csak ilyenkor, ősszel nyitják ki, amikor hamarosan a pocsolyák is befagynak, és az a város, amely lényegében minden cégét súlyos veszteségek árán tudja csak fenntartani, óriási terhet kap a nyakába egy négyezer fős sportcsarnokkal és egy versenyuszodával.
Felmerül a kérdés, hogy az említettek mennyire járulnak majd hozzá Kaposvár gazdaságfejlődéséhez: természetesen semennyivel. Az útfejlesztésnek úgy volna értelme, ha észak-déli és kelet-nyugati irányban is valóban átmenő gyorsforgalmi utak M9-67 csomópontjában lenne a város, netán légi elérhetőséggel (Taszár), és nem a 19. század végének településszerkezetét és közlekedési igényeit tükröző vasúthálózattal. Merthogy ez utóbbi azóta változatlan, afféle karikatúra: előbb felmész Dombóvárra, aztán le Szentlőrincre, és, miután bebolyongtad a fél Dél-Dunántúlt, kikötsz Pécsen, jó esetben két óra múlva.
(Zárójelben: Hódmezővásárhely (Lázárfalva) és Szeged között pedig hamarosan közvetlen villamosjárat lesz.) És persze azt sem kéne elfeledni, hogy mindezt csupán feltételes módban tartjuk egyelőre, Orbán Viktor ugyanis hozzátette, s ez nyilván a szerződésben is benne van: ha a gazdasági növekedés üteme megmarad a három százalék körüli szinten. Már most kijelenthetjük, s ebben szinte minden gazdasági elemző egyetért: nem fog három százalékon maradni, sőt két százalék alá is mehet belátható időn belül.
Akkor viszont az ígéret ígéret marad, a mindent elbíró papír pedig oda kerül, ahová az eddigiek.
A „férfiszerelemről”, Kaposvár fideszes bázisváros voltáról, s az Orbán miniszterelnök által összehordottakról cikkünk folytatásában, hamarosan…
H. I.
