Kívánjuk – és teszünk is róla –, hogy ezt a jeles napot, az Árulás és Szégyen napját, ezt a február 17-ét, melyet minden, tisztességes, hazáját szerető magyar ember lelkébe a gyalázat füstölgő parazsa égetett, sokáig ne felejtse el a közgondolkodás. Mostantól – s egy mondat erejéig hagyjuk, hogy bennünk lakó piciny, bibircsókos-szőrös-patás Bayer Zsolt átvegye az irányítást – „befoghatja a mocskos, büdös, rothadó fogakkal dekorált ótvaros pofáját” mindenki, aki eddig tele szájjal kommunistázott, moszkovitázott, aki a mostani kurzus támogatójaként ’56 hőseit a szájára merte venni, netán beszédet mondott a mementójuknál, aki valaha munkásőrözött vagy pufajkásozott már egy zaftosat, s bárki, aki még mindig ott tart, hogy a mai baloldalt azonosítja a ’90 előtti rendszerrel. Nekik üzent Vlagyimir Putyin és persze elsősorban Orbán Viktor az itt látható képpel tegnap. S mostantól fogva Schenk Jánosnak, a Kaposvár Most retardált bloggereinek, a Somogy és Kapos Tv-k tányérnyalóinak, Szakály Sándornak és a Berzsenyi Társaság szépen alakuló ügynökhálózatának, Szigetvári Györgynek vagy a Somogyi Hírlap minden kurzust kiszolgáló szürke egereinek elég megmutatni: ezek vagytok.
Ha valaki az érzékeny gyomra miatt nem követte szorosan a nap történéseit: a hazánkba látogató orosz elnök, Vlagyimir Putyin koszorúzott a Fiumei úti temető felújított szovjet parcellájában, ahol számos obeliszken gránitba vésve ott ragyog az „ellenforradalom” szó, leköpve Nagy Imrét, meggyalázva Angyal István, Szabó János, a Széna téri fiúk, a Corvin köziek, a forradalmárok és a százezernyi vétlen áldozat emlékét. Hazánk, nemzeti méltóságunk Orbán Viktor és Putyin általi sárba tiprása ezzel a nyilvánvaló provokációval beteljesült. Ez az Oroszország ma éppen olyan háborút vív Ukrajnában, amilyen 1956-ban hazánk ellen indult. Ez az elnök senkitől nem zavartatva mondhatta el cinikus hazugságait piszkos háborújáról tegnap a magyar parlamentben, s Orbán Viktor, aki alig pár napja egy hároméves kispukkancs módjára horkant fel, mikor Angela Merkel kifejtette övével ellentétes véleményét arról, hogy nem létezik „illiberális demokrácia”, most, mikor Putyin emberek ezreinek haláláról olyan derűs arccal adomázott, mintha a hétvégi vadászatát ecsetelte volna, fel sem mert nézni.
Nagy Imre-gyalázó hozzászólások egy régebbi KAPOS-T cikkhez: most, hogy Orbán Viktor és díszes társulata is “moszkovita” lett, a balgák hova álljanak?
Itt tartunk. Naná, hogy Schenk Jánosnak lesz most is egy nagyívű eszmefuttatása arról, hogy államférfiak világtörténelmet formáló találkozójának lehettünk szemtanúi, s persze folytatják társai is, mintha mi sem történt volna. Pedig történt: megint szintet léptünk az Európától való távolodásban, putyinizálódásban, züllésben. Kaposváron nem fog észrevenni senki semmit, hiszen ezekben a folyamatokban jóval előbbre tart – itt folytatjuk minapi gondolatmenetünket, melyben arról volt szó, hogy a Kapos Extra nevű ingyenes bedobálósban megjelent a helyi jobboldal doyenjének, Szigetvári Györgynek egy jegyzete, melyben Wass Albertet idéz úgy, hogy nem olvasott Wass Albertet, hanem egy magánkiadásban megjelent szennyiratból, a „Hülye magyarok” címet viselőből idéz néhány állítólagos Wass Albert-mondatot, és még a helyesírási hibát is benne hagyja. A szöveg burkolt antiszemitizmusa már csak hab a torkán (vagy a szája szélén).
Nem kell messzire menni: a kommunizmus itt kísért, és szedi áldozatait
Egyszóval nem mi hülyézünk nyakra-főre, hanem mások, mi csak épp ezeket voltunk kénytelenek idézni. Mondhatni, feltorlódott a hülyeség. Amúgy persze lett volna kedvünk, alkalmunk is rá – naponta többször akár. Például a már fentebb említett Kaposvár Most-os bloggerek egyike, Zichy László legújabb szösszenete okán, melyben megint újabb mélységeit villantotta fel a nyelvrombolásnak, és az átpolitizált, alantas észjárásnak.
Ferge Zsuzsa évtizedek óta a terjedő, lelket és testet romboló szegénység ellen emeli fel a szavát, szemben a gyáva és sunyi kormánypropagandával
„A szegénység fogalma eszközként is használható” – ezt az agyzsibbasztó képzavart bírta kiötleni címnek a jó Zichy mester, szinte látjuk is magunk előtt a fogalmat, mellyel árkot lehet ásni, tüzet csiholni, vajat köpülni. Vele kapcsolatban mindig elmélázunk azon, hogy valaki, aki ennyire be van oltva fogalmazás ellen, minimum gyakorló diszgráfiás, az miért erőlteti? A címen kívül még ki bírják emelni azt is – persze a bevezetőben említett folyamatos kommunistázás legfőképp rá igaz – hogy „a párt a munkásosztály hatalmának vezető rétege”. Ennél még a legsötétebb járási elvtársak is többre voltak képesek: tudták, hogy a hatalomnak nincs „rétege”. Ilyeneket szerettek mondani pl., hogy „a párt a munkásosztály élcsapata”, „minden hatalom a dolgozó népé”, stb. Ezek, habár igazak nem voltak, de volt értelmük, képzavar, és nyelvi tisztátalanság nélkül voltak marhaságok. Zichy még a járási pártbizottsági lécet is leveri.
Ami azonban igazán visszataszító, az az alantas gondolkodás, ami terjengős okfejtéséből kirajzolódik: egy, a szegénységről szóló konferencián vita kerekedett Balogh Zoltán miniszter és Ferge Zsuzsa szociológiaprofesszor közt a statisztikai adatok értelmezéséről, arról, hogy mikor volt nagyobb a szegénység: az előző, vagy a mostani kormányok idején? Zichy feldicséri Baloghot, mint „meghatározó súlyú minisztert”, aki „statisztikai adatok és folyamatelemzés alapján mutatta be a kormányzat szegénység elleni küzdelmét”, Ferge Zsuzsával kapcsolatban pedig jön a legocsmányabb személyeskedés. Érdemes figyelni a logikát: az SZDSZ egykori vezetői közül sokan, Magyar Bálint, Demszky Gábor, Solt Ottilia, s mások szociológusok voltak, akiket többek közt Ferge Zsuzsa is tanított. Ebből következik, hogy a széles körű elismertségnek, tekintélynek örvendő professzor asszonyra rásüthető a bélyeg: „mondhatnánk ő volt az SZDSZ nagyasszonya”. Értik: mert tanította őket.
A hazugság nekik olyan, mint másnak a levegő: 784 balekot biztosan sikerült átverni. Egy szó nincs róla, hogy ez csak a vidéki középiskolákra leszűkített rangsor – nem baj, ha nem igaz, csak jó hír legyen
Jobb érzésű ember már ettől is a fajansz fölött görnyed, de Zichy folytatja: a későkádári idők spontán privatizációját is összehozza az SZDSZ-esekkel, akiket akkoriban még gumibotos rendőrök üldöztek, nyomozók és besúgók vegzáltak. Ferge Zsuzsa pedig mindig felemelte szavát a szegénység, a kirekesztettség ellen, s az is tudható: nem örültek ennek általában. Csak legfeljebb korábban nem volt kitéve hatodosztályú senkik személyeskedésének, rágalmainak.
Hozza formáját persze az egész kaposvári sajtókompánia – hazudnak rendületlenül: szintén a Kaposvár Most és a Kapos Tv büszkélkedik a helyi középiskolák fantasztikus rangsor-eredményeivel. A „Most” hazudik ocsmányabbul: szerintük a Táncsics a 28. a százas listán, míg a Nagyboldogasszony Római Katolikus Gimnázium a 90. A Kapos Tv diszkréten eldugja a szövegben a lényeget, s csak egy szóval utal rá, észrevehetetlenül: ez csak a vidéki középiskolák rangsora! A teljes mezőnyben, melyet egyébként ugyanez a kiadvány tartalmaz, a Táncsics csak 55., 11 helyet rontva tavaly óta, a katolikus pedig sem tavaly, sem az idén nem fért bele az első százba. Ezt a problémát a Jóistenre bíznánk, ám, ami kissé kellemetlenebb, a Munkácsy sem: ettől még igazgatója, Gyallai Katalin Kaposvár város szolgálatáért kitüntetésben részesült, nyilván egyéb, pl. a Toldi felszámolása során szerzett érdemei okán.
Így kell szépen, szisztematikusan megtéveszteni az olvasókat: jövőre már azt fogják írni, hogy a „T” betűvel kezdődő nevű, somogyi székhelyű gimnáziumok közül elsők vagyunk… Tudni kell pályát választani. Ha nincs jó hír, csinálunk.
A világból elbujdosnánk szégyenünkben, ha bármi közünk lett volna a Kápolnatárlat eltiprásához – ők még büszkék is rá: hiszen ezek is afféle mocskos liberális avantgard művészek voltak!
A Somogyi is hozta a formáját, nem kell szégyenkeznie a társai mögött: brilliáns arány- és stílusérzékkel beszámol a boglári kápolnatárlatok történetéről: az 1970-ben indult tárlat volt az első avantgard művészi kezdeményezés, melyet a kádári hatalom a Somogyi Hírlap egyenes ági felmenőjének, a Somogyi Néplapnak a hathatós segítségével eltiport. Innen, a Kontrássy, akkor még Latinca utca sarkáról indult a támadás – amint arról Galántai a Kossuth Rádióban beszámolt: „Így kezdődött az a felhőtlen nyári nap, amikor a hatalom a Somogyi Néplap Törvénytelen úton néhány avantgarde című cikkével kiásta a csatabárdot. Ettől a „hadüzenettől” megfagyott körülöttem a – mostanáig barátságos – falu levegője. A falubeliek olyannyira elhitték az újság állításait, hogy például a szomszédok, akik eddig segítettek, nemcsak hogy nem köszöntek, de el is kerültek, nehogy valaki velem lássa őket.”
Akár bocsánatot is kérhettek volna mindezért: miután egy éticsiga puhaságával csusszantak át 1990 után a pártállamból a kaposvári közélet máig demokráciamentes közegébe, s lettek a mindenkori helyi hatalom kiszolgálói. Pimasz cinizmus minderről úgy beszélni, mintha semmi közük sem lett volna hozzá.
Nem véletlen, hogy a művész a kápolnatárlat esszenciájának épp ezt a post-art művet szánta, melyben a szája egy Somogyi Néplappal van betömve, rajta látszik a cím töredékesen: „Törvénytelen avantgarde”.
Ma Galántai, hasonló helyzetben ugyanúgy számíthatna a megyei napilapra.
H. I.
