Kétszázötvenezer új munkahely plusz néhány pokoli torony. Ennyi kellett mindössze, és Magyarország máris jobban teljesít. Igaz, hogy a munkahely-százezrek egyik fele az ország határain kívül realizálódott, de mint minden, ez is csak nézőpont kérdése. Ha már – állítólag – a mienk a világ egyetlen olyan országa, amely saját magával határos, miért ne lehetne úgy játszásiból, hogy Sydneytől Rawalpindiig, Dubajtól Londonig minden hely, ahol magyar fő dolgozik, magyar munkahely? Dehogynem lehet.
És miért ne volna munka az, amit itt a képen látunk? Az – közmunka. A legkevésbé sem szégyen, és értékteremtés is a maga módján. De nem munkahely a szó klasszikus értelmében, mert nemhogy adót és járulékot termelne, amelytől mindnyájunknak könnyebbednek a terhei, hanem adót és járulékot emészt fel, s nem segíti azoknak az életét, akiké amúgy sem leányálom.
Azon persze lehet vitatkozni, s ak
ár elfogadható érvek is hozhatók pro és kontra, hogy ez a javító-átnevelő kényszermunka hosszú távon hasznos, vagy épp ellenkezőleg: csupán megbélyegez és kirekeszt. Talán több fáradsággal, áldozattal és jószándékkal lehetett volna önkéntességet, motivációt, értelmet, uram bocsá’: kreativitást vinni a rendszerbe.
Nem hagyunk az út szélén senkit, csak azokat, akiket mi rugdaltunk ki oda szemetet szedni. Lényeg, hogy a Simicska-tornyok környéke tiszta legyen, ha már az, ami rajtuk díszeleg, lemoshatatlanul szennyes.
H. I.
