A második, 2010-ben kiadott Szita-brosúrával már korántsem lesz olyan nehéz dolgunk, mint az elsővel: főleg unalomig ismétlődő társasház- és – jórészt fájdalmasan giccses – szoborfotók töltik ki az „eredmények” fejezetet, néhány, az előző, 2006-oshoz hasonló pitiáner silányság közbeiktatásával. Ebből tényleg csak egy-két jellemzőt emelünk ki, leginkább csak azért, hogy megőrizze a kollektív emlékezet: hogyan lesz valaki valamire, amit folytonosan gáncsolt, akadályozott – a „gyászház” esetére gondolunk – egyszer csak büszke, s hogyan próbálja a brosúra utólag érdemdússá változtatni azokat, akiknek jóformán semmi közük nem volt város fejlődéséhez, s eltagadni azoktól tetteiket, akiket legalább megemlíteni illene. Egyszóval hogyan válik a kiadvány sunyi propagandaeszközzé az adófizetők pénzén, miközben továbbra is úgy tűnik, a „nagy tervek” bizony elég csekély százalékban valósulnak meg, s ezen a tényen egy akármilyen százalékban megnyert választás sem változtat. Sőt.
Töröcskei játszótér, épült 2006-ban. Nyilván nagy öröm az ott lakóknak, de valószínűleg kevesebbe került, mint amennyibe a propaganda-brosúra egy lapja (27000 példányban), amire nyomták, amin büszkélkednek vele
Nem tagadjuk, némi városépítészet-kritikát is csempésznénk itt-ott gondolatmenetünkbe, mert sokszor nem értünk egyet azokkal a közös tereket meghatározó elképzelésekkel, amelyeket különösebb vita és közös gondolkodás nélkül legtöbbször csak a városlakók arcába tolnak Kaposváron. De haladjunk logikusan, először némi statisztikai alapozás: a 2010-es választásokra kiadott brosúra a 2006-2010-es évekből 81 dolgot emel ki. Ezek közt van útszéli kereszt, az országos köznevetség tárgyává váló Anna utcai körforgalom, útszélesítés, két famászókából álló töröcskei „játszótér” – összesen és szerényen húsz-huszonkét olyan objektum, amire egy hat-hétszáz fős falu valóban büszke lehetne, de egy közel hetvenezres, akkor még harmincmilliárdos költségvetésű megyei jogú városban a normális működés legtermészetesebb kísérője, akárcsak az új benzinkutak létesítése, vagy néhány raktárépület a Raktár utcában, egyszóval meglehetősen kínos egy ilyen kiadványba beszerkeszteni.
Társas- és családi házakból is van vagy húsz – erről már az előző cikkben kifejtettük a véleményünket. A 2006-2010-es korszak „emblematikus” épülete viszont kétségkívül a „gyászház”. A Kossuth téri – Fő utcai épület fogantatása és születése távolról sem volt olyan makulátlan, mint amilyennek itt, a fényes műnyomópapíron látszik. Úgy kezdődött, hogy Szita Károlyt, aki azokban az években – a haverok áldozatkész segítségével túlélve a 2005-ös Krakus-ügyet és a 2006-os választást – már a város hercegének képzelte magát, módfelett zavarta a házban működő élelmiszeripari szakközépiskola, mivel szinte hetente volt akkoriban bombariadó, és a tinik órákig ott rajcsúroztak a Kossuth téren, rontva a felséges úr által elképzelt városképet. Ahogy előző cikkünkben említettük, Lamperth Mónika belügyminiszter járta ki a kormánynál, hogy megvalósulhasson a Baross utcai kollégium átépítése három és félmilliárd forintért, így lett belőle valóban színvonalas hely az oktatásra.
A gyászház. A nagy háborúság hirtelen és titokzatosan véget ért, pedig még márvány Krakus-emléktáblát is el akartak helyezni a falán. Azóta büszkék vagyunk rá.
Nagy hiba volt, hogy a kormány nem kötelezte cserében a várost, hogy a felszabaduló épületet csak közcélokra használhatja – szélsebesen el is adták, 400 millió forintért. A történet azonban nem zárult le itt, mert a vásárlók – ismert kaposvári üzletemberek, akik egyike tönkre is ment ebben – szembekerültek a városházával és Szita Károllyal, akik, miután elegánsan bekasszírozták a vételárat, utólag lehetetlen feltételeket támasztottak a társasház kivitelezésével kapcsolatban: nem engedték, hogy – hasonlóan a sétálóövezetben lévő más házakhoz – autóval megközelíthető legyen. Ilyen inkorrekt lépést tisztességes világban egyszer lehet megtenni: először és utoljára.
Szita Károly viszont gyakorlatilag húsz éve ebből él – valójában ez az igazi Kaposvár-modell: ’89 előtt a kommunista pártállam titkosszolgálatának besúgott rokonai, barátai, az 1990-ben elárult zöld-somogyi koalíció, egykori szocialista alpolgármestere, vagy a kosárlabdaklub korábbi ügyvezetője és még sokan, sokat tudnának arról mesélni, milyen az, amikor Kaposvár polgármestere szemtől szemben megígér valamit.
A Corso, az irodaház, ahol a Kapos Holding az irodáit bérli, és az “ingyen” szökőkút. Majdnem minden világos.
Jelentősebb beruházás – a már az előző alkalommal említett Corso áruházon túl – alig volt ebben az időszakban, viszont egy érdekesség mellett azért ne menjünk el: módfelett büszke a város a multinacionális befektetők által megvalósított épületkomplexumra és arra, hogy „ajándékba” kaptunk egy körforgalmat, természetesen szökőkúttal. A Corsóra, mint épületre, valóban öröm ránézni: ennél hangulatosabb belső teret, formavilágot Kaposváron még nem hozott létre senki. Azt viszont kéretik nem elfelejteni, hogy a mellette lévő irodaház is a Corsót építő csoporté, és véletlenül épp ott bérli irodáit a Kapos Holding – meglehetősen borsos áron. Így néz ki az „ingyen ebéd…”
Ami viszont jobb lett volna, ha nem valósul meg, az a Városház utcai parkolóház, a többivel együtt (Kapos szálló mögötti és a piaci). Normális helyeken – ugyanennyi pénz- és energia-befektetéssel felszín alatti mélyparkolókat építenek évtizedek óta, melyek nem rongálják a városképet, nem rabolják a drága belvárosi teret: az autóknak nagyon jó helyük van a föld alatt. Kaposvár egyik legszebb helyét egy ronda, sivár, ferde betonplacc foglalja el ahelyett, hogy zöldterület vagy bármilyen közösségi tér lenne itt. Borzaszóan nehéz lesz eltakarítani a Szita-korszak förmedvényeit: a belvárosba telepített Tescót és Obit, a Noszlopy utcát szinte teljes egészében lefoglaló szökőkút-szörnyszülötteket, a terpeszkedő, alig-alig kihasznált parkolóházakat.
A Kapos Hotel felejtős, ahogy a Corso bővítése is – van viszont helyette grandiózus, európai színvonalú ivókút
A brosúra második része – ahogy már megszokhattuk – a tervekkel van tele, mint a padlás. A Szivárvány kulturális központtal kezdődik, és a körülötte lévő, a Noszlopy és Ady Endre utcák környékével, melyek egy ún. funkcióbővítő városközpont-rehab keretében újultak meg – EU-pénzből. Az egyre terjeszkedő gyalogos-városközponttal van azért egy-két bajos apróság is: ugyanúgy kelet-nyugati irányban metszi ketté a várost, mint a vasút. Az észak-déli közlekedésről valahogy mindig elfeledkeznek nagyokos városépítészeink.
Nem éppen így épült meg a piac: a forgalom lényegi része most is a régi, meghagyott csarnokban zajlik – a többi, a duplán lefedett üzletek és a parkolóház csak szobadísz. Viszont vannak szép bádogbástyák.
Né’ má’, mánnyit fájlődött Kapozsvár: a négy évvel ezelőtti brosúrában fehér a Nostra Ifjúsági Központ, most pedig már színes! Hiába, a papír mindent elbír…
A Kapos Hotel éppúgy ott díszeleg a megvalósítandó grandiozitások között, mint a 2006-osban – megnéztük: a sokkal szerényebb 2014-esben már nincs ott. Kiütéssel győzött a szocreál, mint azt a köztereket csúfító tréplasztikák (bocsánat, „térplasztikát” akartam írni, de inkább így hagyom a freudi elszólást), kiválóan mutatják – marad a szépséges szálló „eredeti” pompájában. A buszpályaudvar északi része sem épült be, elhanyagolt, füves-bokros pusztaság, a senki földje. Ugyanúgy gyilokjárdán közelítjük meg a Corsót, mint korábban, máig sem készült el a foghíjbeépítés, ahogy az Irányi-Dózsa György utcák közti tömbbelső sem. Megépült a piac, de korántsem eredeti formájában: meghagyták a primitív betonpanelekből készült ósdi középső nagycsarnokot, lényegében a piac forgalmának döntő része itt zajlik, és köré építettek másfél milliárdért némi felesleges bádogbástyázatot, méregdrága faboltívekkel, hadd legyen dupla mennyezete az alattuk levő üzleteknek. Az árusok meg vehetnek maguknak esernyőt, és akkor még nem is szóltunk a jellemzően üres, többszintes parkolóházról. Funkcionalitását és küllemét illetően is totális katasztrófa az egész, értelme semmi, csak a tervezők és az építők jártak jól, persze velük együtt a „tudjukkik”.
Megvalósult továbbá a Virágfürdő, más kérdés, hogy messze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a kaposvári idegenforgalom fellendítését. Ahhoz nyilván kellene a wellness-szálló, ami csak a következő, a 2014-es tervek közt szerepel. Lett látogatóközpont a Desedán, és a Rippl-Rónai villánál, megújult néhány lakótelepi tömbbelső, újabb generációs vitákat „generálva”, és a Németh István fasori átalakítás is folyik. Tizenhárom-tizenöt tétel a 46-ból, köztük ilyen pitiánerségek, mint a „városháza új bejárata” (lásd a borjú és az új kapu történetét), és az Ady Endre utcai ivókút. „Egy megvalósult ivókút, emberek, értik!?!” – visítana fel most Zichy László, a Kaposvár Most-os felkiáltójelkirály.
Aktuálisan, négyévente: hol a Béla király utcai, hol a tüskevári felüljáró nem valósul meg
Mondanunk sem kell, hogy a jelentősebbek: a Vár utca déli oldala, valamint a Nostra a várkerttel tokkal-vonóval a levesben, a kisgáti bevásárlóközpont továbbra is Stonehenge II., a Fejedelem utcában pedig a kutya sem akart építkezni. A volt Ruhagyár monumentális épülettömbje éppúgy néhány kilobájtnyi rajzocska maradt, mint a biomassza üzem a volt lőtér területén. Nincs tüskevári felüljáró, a Munkácsy, és Taszár sincs a dicsőségtáblán, hogy az apróbbakat, a Kapos folyó melletti sétányt, a cseri játékparkot vagy a Füredi úti körforgalmat ne is említsük. Ezek a felüljárók egyébként is viccesek: négyévente változtatják, hogy a tüskevári vagy a Béla király utcai ne valósuljon meg éppen.
Megépült a kórház utolsó üteme, így teljes lett a tömbkórházi átalakítás, a korábbi kormány döntése alapján, EU-pénzből, állami önrésszel, de, hogy a felszabaduló területtel, ami a Bajcsy-Zsilinszky és a Fő utca közt húzódik, mi lesz, azt senki sem tudja. Valószínűleg szorgalmas építészgyakornokok telerajzolják majd ezt is, mint a többi, parlagon heverő területet.
És akkor lássuk a medvét: kiemelt képünkön látható a toponári Arany Medve, igaz, hogy az egyik legrangosabb európai filmfesztivál, a berlini fődíja, lévén Berlin jelképe a medve.
Pont úgy néz ki, mint Kaposvár a nagy terveivel: mintha menne valahova.
H. I.
