Bizonyítvány-magyarázat sértésbe csomagolva
A Magyar Idők elnevezésű propagandatermék még az eszelős mértékű kormányzati közpénz-támogatás ellenére sem tudta magát belopni (értik: belopni) magát a magyar olvasók szívébe és agyába azután, hogy Simicska Lajos és médiabirodalma elhagyta a direkt Orbán-támogatók táborát. A politikusok ugyanis a pénzü(nk)ért nemtől, kortól és pártállástól függetlenül szócsőnek tekintik a médiát, amelynek egyetlen dolga kinyilatkoztatásaik betűhív, kritikátlan és kommentár nélküli visszhangzása. Nos, ez utóbbi szellemében készült nemrég egy interjú Szita Károllyal, melyből kiderül: a mikrofonállvány-újságírásnak is megvannak a veszélyei, miután a delikvensek egy része önállóan, külső segítség nélkül képes hülyét csinálni magából.
Szita, nyilván ügynökmúltjából adódóan állandó bizonyítási kényszer alatt van, és még az átlag fideszes polgármestereket is – gondoljuk pl. a tabi Schmidt Jenő kormánykritikus megnyilvánulásaira – túl kell licitálnia. Buzgóbban és hangosabban támogatja az államosító Fidesz-téboly minden aktuális idegrángását másoknál: szerinte pl. „logikus”, hogy átveszi az állam, most már nemcsak az oktatási funkciókat, hanem magukat az iskolákat is. Mikor 2012-ben a HVG-ben megírtuk, hogy teljesen agyament és működésképtelen ötlet az, hogy az iskolaépületek fenntartása továbbra is az önkormányzatok kezében marad, miközben a bennük zajló oktatást egy állami vízfej irányítja, mindenki csak bólogatott: „jó lesz az”.
A Magyar Idők, a Simicska utáni korszak kormányszócsöve
Most Szita Károly kijelenti: „Azzal, hogy nem mi meszeljük az iskolát vagy nem mi vesszük a krétát? Ennek semmi köze az önkormányzatisághoz…” Ezt miért nem négy évvel ezelőtt tetszett mondani?
Most az a „logikus”, aminek négy évvel ezelőtt az ellenkezője volt logikus?
És, ami Szita szerint a legfontosabb: köszöntheti a pedagógusokat a napjukon. Nagyjából egyébként ennyire érdekelte mindig is a kaposvári közoktatás, no, meg persze a Toldi szétveréséig. Érthető: ő maga is ennek a rendszernek az egyik, igencsak vitatható minőségű terméke…
Szerinte természetesen az is nagyszerű, hogy az állam – az adóerő-képességtől függően – bizonyos összeget elvon az önkormányzattól, sőt, még az iskolai közétkeztetést is átvehetné. Értjük: Szitának – s persze a többieknek éppúgy – az agyukban soha nem volt más idea, mint az a tanácsrendszer, amelyben szocializálódtak: központi irányítás, hierarchia, tekintélyelvűség. Önállóság, felelősség a döntéseinkért, önigazgatás, kockázatvállalás? Ugyan: azt nem a Szita-félék képességeihez mérték.
És, hogy az interjú legsúlyosabb pontjára térjünk, láthatóan ez fáj neki a legjobban:
hogy volt Kaposváron nemrég közel tizenkilencezer önállóan dönteni tudó, felelős, felnőtt polgár, aki nem Szita-módra, alattvalói sunyítással fogadta a felülről, antidemokratikusan ráerőszakolni kívánt döntést, hanem volt bátorsága kinyilvánítani: nem, ezt nem akarjuk. És volt ereje – ellenzéki pártoknak és civileknek – összefogni, megszervezni magukat, és a szinte lehetetlen feltételeket (13.500 aláírás Kaposváron (!) egy hónap alatt), letaglózó fölénnyel teljesíteni.
A sértő, gúnyos kijelentés, amely jól érzékelteti, hogy Szitának meg sem fordul a fejében, hogy valamit ő csinált rosszul: kizárólag a kaposváriakat hibáztatja. Őket tartja éretlennek, maradinak, olyanoknak, akik nem képesek felfogni, mi a jó nekik. Az, hogy Szita Károly bármiféle haladás nevében megszólal, már önmagában is közröhej. Amúgy több mint negyedszázada lett volna a szemléletformálásra…
Nos, ezt a kisebb politikai csodát és azt ezt véghez vivőket – meg persze az egész várost – sikerült szembeköpnie az interjú következő bekezdésében, midőn a Homatechhel alkotott kettősük kudarcára vonatkozó kérdésre a következőt válaszolja:
„Legtöbbünket csak addig érdekli a hulladék sorsa, amíg a tele kukát látjuk a házunk előtt. Ha elviszik, akkor már nem a mi gondunk. Ezen a szemléleten kell változtatni, ebben az értelemben Kaposváron korán jött a beruházás terve.”
Szóval „korán jött”: gumiégető praecox á la Kaposvár.
Nem kell a veretes szavakhoz Szita-szótár, anélkül is pontosan érti mindenki: a kaposváriak nem érik fel ésszel azt, amit a szárnyaló haladás, a szikrázóan szép jövő a kaposvári polgármester dicsfénytől övezett próféta képében kínált nekik. Idióták, retardáltak, tudatlanok, akiknek fogalmuk sincs, miféle kihívásokkal kell szembenéznie a huszonegyedik század emberének.
Bezzeg Szita Károly. Ő tudja, ő a jövő reménysége. Nehogy azt higgye valaki, hogy őt a még a kilencvenes évek elején, a régi pártállami elnyomás tovább élő titkosszolgálati hálózata – vállvetve a pártbizottsági-tanácsi rendszer pozíciókba kapaszkodó kádereivel: Gyenesei Istvánnal, Kercza Imrével, Lamperth Mónikával – repítette az alpolgármesteri, majd a városvezetői székbe: á, dehogy. Ő már akkor is – ugyan csak néhány hétig, és nyilván a tartótisztje utasítására – a Magyarországi Zöld Párt aktivistája és jelöltje lett, a jövő embere. Már akkor is.
Igaz ugyan, hogy az önkormányzati választások két fordulója közben elárulta harcostársait, és átigazolt a Fideszhez, de, amint kiderült, ez is a jövő része.
És azóta is fényévekkel jár előttünk, „körülötte fényesség volt, közepéből, a villámlás közepéből pedig mintha izzó érc csillant volna ki lángoszlopként” (Ezékiel 1.4), mint annak idején Petőfi megénekelte volt a XIX. század költőiben, de vagy szemünk nem bírá a nagy fényességet, vagy lábunk a tempót, mert úgy látszik, tizenkilencezer kaposvári polgár még nagyon messze van attól, hogy e zsenialitásból valamit is megértsen.
Ja, hogy „ezek” csak ide akartak hozni egy máshonnan eltanácsolt, erősen kétséges, sehol ki nem próbált kvázi-hulladékégetőt, amely Európa fejlett részében sehol nem, csupán Kína belső-mongóliai részében működik rendszerszerűen, és kibocsátott termékeinek kilencven százalékát elégetik? Amelynek vezetői egy percig sem volt képes hitelesen képviselni a „világszínvonalú” technológiát? Amelyből az egyetlen megépült, a bátonyterenyei üzem egy éve nem működik, mert nem tudják a piacon értékesíteni a termékeket?
És amellyel könnyen lehet, hogy úgy járnánk, mint Balatonfűzfő: beígértek nekik egy hihetetlenül korszerű szelektív hulladék-feldolgozót, amelyből most nyaranta elviselhetetlen, penetráns bűz árad, s közelebbről megnézve csupán egy hagyományos szeméttelep?
Vagy említsük meg a Kaposvári Cukorgyár biogáz-üzemét, amely szintén fantasztikus, egyedülálló, utolérhetetlen fejlesztés, csak, időről időre, mikor az iszapmaradékot szállítják el, a környéken lakók szerint nemhogy ablakot nyitni, de jóformán levegőt venni sem lehet?
Egy ambiciózus, amellett reális célkitűzés: ha így megy, hamarosan ötvenezer fő alá csökken Kaposvár lakossága, és könnyűszerrel kipipálható minden.
Így állunk tehát: a kaposvári emberek éretlenek és csökött agyúak a magasabb céloknak még a követéséhez is. Kérdés: van egyáltalán értelme erőltetni ezt az egyoldalú kapcsolatot egy meg nem értett, mérföldekkel előttünk járó zsenivel? Aki alsó tagozatosoknak (sem) való dumával eteti a kaposváriakat, majd, midőn kiderül, hogy a többség nála nagyságrenddel komplexebben látja a lehetséges következményeket, sértettségtől, bosszúvágytól fűtve vagdalkozik?
Erre most éppen adódna is egy kivételes lehetőség:
Orbán ugyanis, hogy stílszerűek legyünk, kimondta a fatwát azokra a helyi fideszes politikusokra, akik az általuk bitorolt területeken nem hozzák a népszavazási részvételt és a kellő számú „nem”-et. Csak annyit kell tennünk, hogy nem megyünk el október másodikán, és a miniszterelnök úgy vágja ki Szitát és Gelencsért, mint azt a bizonyos papírzsebkendőt volt szokás a kujbisevi gyorsból*.
És, ha „csak” ez a tizenkilencezer szembeköpött, lehülyézett, megsértett kaposvári polgár marad távol, rövid időn belül a második fényes győzelmet arathatják.
H. I.
Szóljon hozzá a KAPOS-T Facebook-oldalán!
*Ezt poént már többször megpróbáltam elsütni, de fele akkora sikerrel sem jártam, mint Hüse Csaba a színházi intrikus szerepében: a daliás időkben a papírzsebkendőt nem ismerték a Szovjetunióban, inkább a tartalmára tessék gondolni. A meg nem értettség jut osztályrészül annak, aki megelőzi a korát.
