…míg az utolsó vendéglátóhely be nem zár
Lehangoló levelet kaptunk – inkognitóját őrző – vendéglátós olvasónktól. Az alapanyagok és a működési költségek növekedése és a várható, horrorisztikus villany- és gázszámlák mellett Kaposvár önkormányzata sem tétlenkedik, ha sarcolásról van szó. A Covid-járvány idején, mikor az éttermeknek, kávézóknak zárva kellett tartani, általános volt, hogy a helyhatóságok eltekintettek a teraszok, kiülők közterület-bérleti díjától, hogy legalább azokat működtetni lehessen. Így volt ez Kaposváron is, ám most a vállalkozó levelet kapott – feltehetően számos sorstársával együtt –, hogy októbertől ismét fizethet a terasz után.
A kormány által kreált újabb, ezúttal „energia-” veszélyhelyzet úgy tűnik,
nem ad alapot arra, hogy az infláció okozta elszegényedés, a villany- és gázárrobbanás miatt az így is várhatóan tömegével bezáró vendéglátóhelyek működtetői akár minimális segítséget kapjanak. Egy ilyen önkormányzati támogatásnak a pénz mellett nyilván lélektani szerepe is volna, bár a havi közel ezer forint per négyzetméter a belvárosban kaposvári viszonylatban nem kevés.
Tisztelt Szerkesztőség,
Nem szokásom, hogy így ismeretlenül „tollat” ragadjak, de ennek a városnak – ami még a lakóhelyem – az intézkedései egyre vérlázítóbbak, és szembe mennek az értékrendemmel.
Van – még – egy vendéglátó helyem a városban, ami sajnos nem aranybánya. Mi szívvel lélekkel dolgozunk, azonban az utóbbi hónapok történései sorra ütik a vendéglátóhely koporsójába a szögeket.
Már a „veszélyhelyzet” kezdetén sem volt világos számomra, hogy 200 km-re északra ettől az erős várostól (Budapest) a Covid helyzetre tekintettel a vendéglátó egységek egy egyszerűsített bejelentés mellett (a szabályok betartásával) vendéglátó teraszt létesíthettek.
Itt ez nem megy! Itt a létesítéshez ugyanazokat az iratokat (látványterv, pályázat, igénylés) kellett benyújtani, mint Covid előtt. Ez pénz és idő. Igaz, hogy az engedélyezés után (amire más városban nem volt szükség!) területfoglalási díjat nem kellett fizetni.
Egészen mostanáig! Épp most jött a levél, hogy „vége a vészhelyzetnek”, hogy melyiknek, azt nem írták (mert azok jönnek-mennek), de a lényeg, hogy október 1-től, aki egy asztalt is ki akar rakni az üzlet elé, annak pályázni és persze fizetni kell!
Mindezt azok után, hogy júliustól a város megemelte a bérleti díjakat (meg a 3 havi letét díját).
Ráadásnak jönnek az emelkedett rezsi díjak is! Szóval egy „erős város” így küzd értünk. Az első emberével az élen. Gratulálok.
Minden irónia ellenére a tények elszomorítóak és felháborítóak!
Mit lehet tenni? El kell innen menni. Gyermekeim már megtették – én nem akartam, de – követem őket.
Üdv!
Kaposvár polgármestere lassan másfél évtizede emlegeti folyvást,
hogy amikor 2009-ben az egész világot megrengető gazdasági válság beütött, Kaposvár igyekezett segíteni a nehéz helyzetbe került vállalkozókon. Ez volt a hírhedtté vált „a bajban nem elvenni kell, hanem adni” szlogen, amit aztán „Kaposvár-modellként” próbáltak a köztudatba sulykolni, még akkor is, mikor már mindenki csak szánakozva mosolygott rajta.
Merthogy ez mindössze némi szerény iparűzési adóelengedést jelentett a kisebb vállalkozóknak, a nagyobbaknak pedig csupán átütemezést, s a döntő része az akkoriban folyó kaposvári beruházások folytatása volt – kivétel nélkül hitelből – papíron és látszólag a „munkahelyek megtartása miatt”. Ennek lett a következménye, hogy Kaposvár dobogós lett az egy főre eső adósságállományban az országban, amit aztán a Fidesz-kormány „konszolidált”. Naná, hiszen a fideszes városoknak pont azért kellett eladósodniuk, hogy finanszírozhassák
az ellenzéki Fidesz 2010-es kampányát és a 2006-2010 közti polgárháborús hisztériát.
Most viszont nincs kire mutogatni. Lehet persze Brüsszellel próbálkozni, csakhogy ez egyre szánalmasabb: itthon a Szita-félék kaffognak, Navracsics Tibor ugyanakkor hason csúszik a döntéshozók előtt a belga fővárosban a pénzért. Amúgy pedig tőből vágnák le a kaposvári polgármester kezét, ha saját pártját merné vádolni bármivel. Így aztán marad a sarc, s előkerülnek a megszorítások, nevezzék bárhogyan. Aki teheti, elmegy – lassan már az is, aki nem.
Cikkünk következő részében adnánk néhány tanácsot Szita Károlynak és stábjának, honnan is lehetne felhajtani legalább pár száz milliócskát, ha már tényleg olyan nehéz napok jönnek.
H. I.
