Elfújta a szél a mi lobogónkat, sej
Az itt következő történet – s van még néhány ebből a fajtából – korántsem fal-, vagy egetrengető, s legfeljebb ilyenkor, uborkaszezon táján állja meg a helyét. Arról a megállíthatatlan süllyedésről, nívótlanságról, a levakarhatatlanul ránk száradó vidékiségről szól, mely ellen már egyre kevesebbeknek van kedve, ereje harcolni ott, ahol ebből – lásd a kutyás, pörgekalapos vagy épp szamárkordés Rippl-Rónaikat – várospolitikát csinálnak. Nyilván el lehetne tekinteni az efféle apróságoktól főleg most, a gumiégetős aláírásgyűjtő győzelem súlya, jelentősége mellett, de ezek – már az emberek és a dolgok – itt is, ott is ugyanazok: a képességek híján a hatalom testhajlataiban tenyészők a csókosok, a kinevezettek, és a kezük nyomán termő kínos blamák. Nem megyünk el mellettük, csak azért sem.
