Finito, uraim, lehet örülni: ennyi volt…
Tegnap jelent meg a Magyar Közlönyben 1018/2023. (II. 1.) sz. kormányhatározat, mely visszavonja a 1822/2021 (XI. 25.) számút, és úgy rendelkezik, hogy a taszári repülőteret alkotó ingatlanegyüttes a Magyar Nemzeti vagyonkezelő Zrt. közreműködésével, „versenyeztetéssel, az elektronikus árverési rendszer útján kerüljön értékesítésre”, „kereskedelmi, ipari és logisztikai célú hasznosítás” céljából. Ez több gazdasági médium, pl. a Portfolio.hu értelmezésében is azt jelenti, hogy Taszárról, mint repülőtérről a kormány lemondott: a korábbi, visszavont határozatban ugyanis szerepelt az, hogy „a taszári repülőtér területének kereskedelmi, ipari és logisztikai célú hasznosítása kereskedelmi repülőtér kialakítása érdekében”. Tehát a mostaniból viszont kimaradt a „kereskedelmi repülőtér” kifejezés, ami valóban egyértelművé teszi a kormány szándékát.
Ha volt végtelen történet, amihez számos személyes élmény
kapcsolta e sorok íróját, az a taszári repülőtéré. Sorkatonaként itt töltöttem két felejthetetlen évet – nem szépet, felejthetetlent – családi kötődés révén értesültem szinte minden apró részletről, ami az 1995-2003-as IFOR-SFOR „amerikai megszállás” idején történt, s újságíróként azóta is próbáltam mindenről beszámolni, ami az egykor ígéretes, majd egyre hanyatló objektum történetéből a nyilvánosság számára érdekes lehetett.
Ennek most valószínűleg vége, a taszári (zimányi, orci, kaposhomoki, stb.) földdarabokból napelempark, ipari terület – netán akkumulátorgyár? – vagy valami hasonló lesz, de, hogy repülőtér, annak már egészen minimális az esélye. Nem hinnénk, hogy egyedül vagyunk azzal a véleményükkel, hogy ez a mostani változat a legrosszabb, ami történhetett:
a környéken lakók többsége hitt abban, hogy „előbb-utóbb feltámad Taszár”.
Képtelenségnek tűnik, hogy abból a felfoghatatlan mennyiségű közpénzből, amit a NER már évtizednél is hosszabb ideje alatt teljesen felesleges, rongyrázó, irritáló baromságokra eltapsolt a Fidesz-rezsim, csak egy tízezreléknyi, vagy még kevesebb ne jutott volna arra, hogy feltámasszák, életre keltsék, s találjanak egy épkézláb – pl. katonai-polgári vegyes – működtetési formát, ezáltal szolgálhatta volna a térség gazdasági fellendülését.
Biztosak vagyunk abban, hogy csak és mindenekelőtt a szándék hiányzott.
Miután hevenyészett számításaink szerint száznál is több általunk írt cikkben szerepel Taszár – csak a KAPOS-T-n nyolcvan, s ehhez jönnek még a 168 ÓRÁ-ban, a Magyar Narancsban, az Átlátszóban megjelentek. Ezt csupán azért említjük, mert nem szeretnénk sem önmagunkat bő lére eresztve idézni, sem ismételni, egyszerűbb ha felsoroljuk egy ajánlóban a legfontosabb írásokat, amelyekből mindenki
képet alkothat arról, kinek a felelőssége, sőt: szégyene az, hogy ide jutottunk.
H. I.
Ezeket ajánljuk (újra)olvasásra – kb. egy hétre való:
És ráadásnak egy a nosztalgiát kedvelőknek:
Taszári capriccio: a Vígszínház karmesterének találkozása az ezredpárttitkárral
