„… mér’, a Szita Karcsi az nem emeszpés?”
Régi ígéretünknek teszünk eleget azzal, hogy áttekintjük – fogalmazzunk így – „Taszár történetét”. Persze eszünk ágában sincs visszamenni a pattintott kőkorszakig – épp csak a múlt század legvégén kezdjük, a többit meghagyjuk a had- és helytörténészeknek. Erre az időre esik ugyanis az a néhány év, amely alatt eldőlt a jobb sorsra érdemes, vitán felül kimagasló értékeket hordozó reptér és létesítményeinek sorsa. Habár a téma a legkevésbé sem aktuális azon kívül, hogy december 4-én lesz húsz éve, hogy megérkeztek Kaposvárra az amerikai hadsereg első szálláscsinálói (és kb. tíz éve annak, hogy az utolsó katona is elhagyta), beszélünk kell róla a számtalan hazugság, hamisítás, csúsztatás miatt, amelyek végigkísérték a történetet. Beteges rögeszméket ugyan nem tudunk gyógyítani, de a saját lelkiismeretünket megnyugtathatjuk.
Amiről beszélünk Taszár kapcsán, afféle gyűjtőfogalom, leginkább talán a „békés átmenet” fedi: a kezdeti elképzeléstől, a polgári-katonai kettős hasznosítástól hogyan jutottunk el az utolsó, piaci viszonyokra építő tervig, ill. annak meghiúsulásáig, miután az közismert, hogy az 1929-ben átadott, majd a háború után 1950-ben újraindult repülőtér 2005-ig, a teljes bezárásig kizárólag katonai célokat szolgált. Arra, hogy a kiváló adottságokkal rendelkező repülőtér a térség általános fejlődését is szolgálhatná, először, 1995-ben a szocialista Kolber István vezette megyei közgyűlés készíttetett egy megvalósíthatósági tanulmányt a kettős, katonai-polgári hasznosításról még augusztusban, azelőtt, hogy az amerikai hadsereg vendégszereplése egyáltalán szóba került volna. (A jugoszláviai háborút lezáró daytoni békekonferencia 1995. november 1-21. között zajlott.)
Egy idilli kép a daliás időkből
Kezdetben meglehetős idegenkedés fogadta az ötletet, különösen a honvédségi vezetők részéről. Pedig számos külföldi, amerikai, svéd, osztrák, német, sőt orosz példa is van a vegyes hasznosításra, melynek lényege a katonai és a polgári repülés igényeinek összeillesztése, a költséges repülőtéri infrastruktúra vegyes célokra történő kiaknázása. Másik nagy előnye, hogy lépésről-lépésre, fokozatos felfejlődés mellett történhet, nem igényel azonnali, jelentős befektetést. A következő évben, 1996-ban egy „reptér-konferencián”, egy asztalhoz ültek az érintett felek, s történtek lépések a szükséges szakmai bázis megteremtésére is.
Érdekes, hogy az amerikaiak ideérkezése – ellentétben a várakozásokkal – éppenséggel elősegítette a kettős hasznosítás gondolatát: annak ellenére, hogy nagyon aktív katonai tevékenység zajlott a reptéren, erre nyitottak voltak. A repülőtér intenzív használata pedig még inkább kiemelte a lehetőségeket, hiszen nemcsak katonai, hanem polgári gépek is landoltak ebben az időben. Mintegy 7500 le- és felszállás történt a repülőtéren, Taszár egyik pillanatról a másikra nagy forgalmú légikikötővé vált.
1997-ben az itt állomásozó vadászrepülő ezred átköltözött Pápára. Taszárt bázisrepülőtérré minősítették át. Mindezek azonban nem jelentettek akadályt a hasznosítás szempontjából, az amerikaiak ittlétére is hosszú ideig számítani lehetett.
Ezen a ponton foglaljuk össze: a megye szocialista vezetése 1995-től jelentős szakmai lépéseket tett a taszári repülőtér kettős, katonai-polgári hasznosításának megvalósítása érdekében. Az akkor, a kilencvenes évek második felében a repteret intenzíven használó amerikai hadsereg nem zárkózott el az elképzelés elől, és a tervek szerint a várható NATO-csatlakozás után tartósan a térségben kívánt maradni. Az tehát, hogy a vadászrepülő ezred – a haderő-átalakítás miatt, és azért, mert nem kívántak „útban lenni” kiképző repülésekkel a SFOR békefenntartóknak – átköltözött Pápára, ezt a folyamatot nem befolyásolta. Ugyanis Taszár értéke éppen az volt, hogy – ahogy több repülési szakmunka is megállapította, pl. egy, a Zrínyi Akadémián készült PhD-disszertáció – „geometriai adottságai” miatt a világ legnagyobb gépeinek a fogadására is alkalmas, ideális bázisrepülőtér lehetne, s ebben a formájában (mivel nincs napi kiképzési repülés) a kettős hasznosításra is kiválóan alkalmas.
A Fidesz helyi erőit ebben az időben (1994-98 közt) az „alámerülés és kibekkelés” taktikája jellemezte, olyannyira, hogy Szita Károlyra a legtöbben tiszteletbeli MSZP-sként tekintettek, ami korábbi, állampárti szerepét tekintve amúgy sem állt messze a valóságtól. Emellett közismert, hogy 1994-98 között a relatív MSZP-s többségű közgyűléssel is kiváló kapcsolatokat ápolt (11 MSZP-s és 2 (kettő) fideszes volt a kaposvári közgyűlésben), eljárt az MSZP frakcióülésekre, olykor taggyűlésre is. A szájhagyomány szerint Horn Gyula valamikor 1996 táján egyszer elképedve kérdezte a somogyi képviselőket: „… mér’, a Szita Karcsi az nem emeszpés?”
Ma már teljesen egyértelmű, hogy Szita Károly hatalmát ezekben az években – 1994-98 között – erősítette meg a helyi MSZP hathatós támogatásával. Tették ezt – miután szinte mindegyikük komoly pártállami előélettel rendelkezett – Szita ügynökmúltjának biztos tudatában. Szitát mindkét oldalról paradox módon a zsarolhatósága tartotta hatalomban, amit ő – kétségtelenül kiváló érzékkel – arra használt fel, hogy kiépítse saját klientúra-hálózatát, médiából, hozzá hű, állami emlőkön élősködő „vállalkozókból”, hivatalnokokból, iskolaigazgatókból, és nem utolsósorban „helyi értelmiségnek” nevezett nyálfolyató félhülyékből.
Az 1998-as kormányváltás és az 1999-es NATO-csatlakozás döntő fordulatot hozott Taszár sorsában, s az új kormány – és persze a helyi Fidesz-erők is – hamar kimutatták a foguk fehérét. A Fidesz – és általában a jobboldal – küldetéstudatos brutalitására mi sem jellemzőbb, mint, az, hogy az előző kormány 1998 májusában (2150/1998. (V. 20.) sz. korm.hat.) Taszárt, a kettős hasznosítású, katonai-polgári repülőtér kategóriába sorolja, ám ezt a kormányváltás után nem sokkal az Orbán-Torgyán kormány 2154/1999. (VII. 8.) határozata törölte.
Valójában ez a kormánydöntés adta meg Taszárnak az első végzetes döfést, mert egyúttal Pápa és Kecskemét esetében csak megszüntette a kettős (katonai-polgári) hasznosítás lehetőségét arra hivatkozva, hogy a NATO NSIP beruházási programja másképp nem fogadta volna be ezeket a reptereket – magyarul nem adott volna fejlesztésükre pénzt.
Tehát ha valaki Taszár mélyrepülésének kezdetében és a Fidesz-FKGP hatalomra kerülésében kísérteties egybeesést lát, nem téved sokat. Arra, hogy a sokkal jobb adottságú Taszár helyett miért lett Pápa lett a NATO-repülőtér, két, egymást részben erősítő érvet tudunk: az egyik az egyszerűbb, Kövér László akkor még hatalma teljében lévő (épp titkosszolgálatokat felügyelő miniszter) Fidesz főember szülővárosa iránti elkötelezettsége. Ne feledjük, hogy 1998-ban a szintén pápai Gyurcsány Ferenc még a fasorban sincs.
A másik információnk egyenesen a Honvédelmi Minisztériumból származik: közismert, hogy a NATO-csatlakozás után volt egy felzárkózási program („NSIP – Biztonsági Beruházási Program”), mely anyagi lehetőséget nyújtott a NATO-kompatibilitás eléréséhez. A beruházási igazgatóságon keringő, félig-meddig vicces megfogalmazás szerint „Pápára sokkal több pénzt lehet a NATO-tól lenyúlni, mint Taszárra”, s a „több lóvéból több is esik le, ééérted?”. Taszáron sokkal több mindent megcsináltak (volna) az amerikaiak, saját beruházásban, a földrajzi-strukturális adottságai, felszereltsége nagyságrenddel jobbak Pápáénál, amint arról egy 2009-es szolnoki repüléstudományi konferencián a téma szakértője, Szászi Gábor így fogalmaz előadásában, (l. a képen):
Abandoned, azaz elhagyott, használaton kívüli: ez ma Taszár, nagyszerű múltja és kiváló adottságai ellenére
Persze Pápa sem teljesen egyenes úton masírozott bele a jóba: a Népszabadság 2001-es cikke részletesen tárgyalja az akkori vitát, midőn a már Pápa mellett döntő Honvédelmi Minisztériumból jött a hír: mégis felszámolják az ott állomásozó, elavult MIG 21-eseket repülőszázadot, és bezárják a pápai repteret, mondván „repülőgép nélkül a repülőtér nem repülőtér”, és Taszár lesz a NATO-bázis. Így fogalmaz a lap: „A Pápa-Taszár-csere ötletét a minisztérium három vezetőjéhez kötik: Wachsler Tamás közigazgatási államtitkár, Kárász János és Martinusz Zoltán helyettes államtitkárok lobbiztak erőteljesen Taszár mellett.”
Wachslerék egy négytagú NATO-szakértői bizottságot küldtek mindkét helyszínre: „a szövetség szakértői tizenöt hiányosságot találtak a taszári repülőtéren. Ezek kijavítása szinte hajszálra ugyanannyiba – 13 milliárd forintba – került volna, mint a pápai korszerűsítés, bár abban nagyobb lett volna a szövetségi rész. A fénytechnika, az üzemanyag-tároló, a tűzoltó-kárelhárító objektumok felújítása a NATO-t terhelte volna. Nagyobb falatként az áramellátás korszerűsítése jelentkezett volna nemzeti hozzájárulásként.”
Ekkor indult meg egy soha nem látott, többfrontos intenzív Fidesz-lobbiroham Pápáért. Kövér László, aki ekkor a Fidesz elnöke, és Kovács Zoltán pápai polgármester – amúgy szintén Fidesz-képviselő – oroszlánként harcoltak az ügyben, a HM döntését – jellemző, hogy saját kormányuk ellenében – „politikai döntésnek” minősítették, és követelték a felülvizsgálatát. Orbán Viktor utasította Szabó János kisgazda honvédelmi minisztert, hogy a nemzetbiztonsági kabinet vizsgálja felül a döntést. Wachsler Tamás államtitkárt hamarosan kirúgták, kegyvesztett lett, csak mostanában térhetett vissza afféle harmadvonalbeli csókosként: a Steindl-program, a Parlament körüli, Kossuth téri építési munkálatok vezetője.
Wachsler Tamás volt az a hellyel-közzel épelméjű, beosztását komolyan vevő fideszes politikus, aki valóban jobbító szándékkal vette a kezébe közigazgatási államtitkárként a honvédelem átszervezésének ügyeit, és nem kellett hozzá sok, hogy ő és munkatársai belássák: Taszár hosszú távon sokkal alkalmasabb NATO-repülőtér lenne, ám ezzel nem aratott nagy sikert övéi közt.
Taszár szakmai esélyei tehát kiválóak voltak, ám, mint annyiszor, a nyers politikai érdek győzött az észérvek felett.
Következik hamarosan a még kevésbé szívderítő folytatás…
H. I.
