Megvolt, ezen is túl vagyunk. Sejthető volt az előjelekből, hogy győzni fog a Fidesz, s utólag a mértéken sincs okunk csodálkozni, a szembenézés mégis fájdalmas. A narancssárga rémálom végét váró – többségükben a legkevésbé sem baloldali – újságíró, értelmiségi barátaimon is ugyanezt látom. Senkinek az arcán nincs ott a káröröm, a diadalittas „na, ugye, megmondtam” –kifejezés. Mindenki látta előre, hogy azon a pályán, amit a Fidesz az elmúlt években kijelölt, legalább hét-nyolcszázezer szavazattal kellett volna többet elérnie a baloldalnak, hogy egyáltalán a parlamenti többség küszöbére juthasson. 2014-ben még abszurdabb helyzetet teremtett a torz, a győzteshez húzó választási matematika, mint 2010-ben: akkor 53 százalékért járt a „mindenható” kétharmad, most kevesebb, mint 45-ért. Tegyük hozzá: pl. Spanyolországban vagy Oroszországban a parlamenti mandátumok 53%-a jár ennyiért, pedig Putyinia nem éppen a demokrácia ékköve.
Jönnek a vélemények, az elemzések. Ami a legfontosabb: senki nem számít konszolidációra, békülékenyebb hangra, engedményekre. Nem akarnánk Radnóti Nem tudhatom-ját idézni, de, hogy vannak, akik ma megrészegülten vigyorognak, az egészen biztos. Pedig az égvilágon semmi okuk rá. A kisemmizett Kaposvár című, szombaton megjelent írásunkban talán fel tudtuk villantani, kik lesznek az igazi nyertesei ennek a győzelemnek.
Az okokkal nekünk elsősorban helyi szinten érdemes foglalkozni, azt leszögezve, hogy az országos tendenciák, hatások alól nyilván nem vonhatja ki magát egyik választókörzet sem. Készülünk egy részletes statisztikai elemzéssel pár nap múlva, ahol a szavazókörökre lebontott eredményekből remélhetőleg érdekes tanulságok rajzolódnak ki. Még ennél is természetesebb – ahogy pl. Bajnai Gordon is tette a választás éjszakáján – hogy magunkon kezdjük. Pl. azzal, hogy az országos tendenciákat figyelembe véve a baloldal jelöltje, Kolber István által elért 28,5 százalék szemben a győztes, Gelencsér Attila 40,5%-ával, tiszteletre méltó eredmény, azzal együtt, hogy jelentős előnyt ért el a harmadik, jobbikos jelölttel szemben. Tette ezt úgy, hogy a baloldali összefogás – a történetet mindenki ismeri – meglehetősen későn, csak január végén állt össze, ekkor lett jelölt Kaposváron Kolber István. Ez, és az alább részletezett okok nyilvánvalóan hátráltatták a sikeres kampányt, de erre a helyi politikának nem volt ráhatása, ez „fent” dőlt el.
S itt kell következnie egy kötelező személyes megjegyzésnek (remélem, az első és az utolsó): mint az közismert, a baloldali összefogás jelöltje pártonkívüliként, ám az Együtt 2014-PM színeiben e sorok írója volt. Személyemben soha nem ambicionáltam tisztséget, rangot, de a helyi politikai mozgás úgy hozta, hogy rám esett a választás. A jelöltségben számomra „nem az volt a fontos, hogy mi akarok lenni, hanem az, hogy mit akarok tenni”. Éppen ezért nem is jelentett különösebb lelki törést a megegyezés nyomán a visszaléptetés, és talán az, hogy most e sorokat olvashatják, azt mutatja, hogy az újabb feladat elől sem ugrottam el. Ennyi önfényezés után a lényeg: nem gondolom, hogy – figyelembe véve a választás általános képét – lényegesen jobb eredményt tudtam volna elérni, mint Kolber István. Zárójel bezárva.
No comment.
A későn jött megegyezés mellett nem árt néhány szót szólni arról a médiatúlsúlyról sem, amely az egész országban jelen volt, vidéken különösen. Ebbe persze a kültéri média is beleszámít, az óriásplakátok, a Simicska-tornyok, a CÖF-be és a Századvégbe kiszervezett kampány, ahol egyrészt bűnözőknek ábrázolták a baloldal vezetőit – ez önmagában nettó rágalom, büntetőjogi tényállás – Hagyó Miklóssal, akinek semmi köze nem volt a jelenlegi választásokhoz, és aki ellen jelenleg nem is folyik eljárás. A közrádió déli hírműsorában néhány napja (számoltam): huszonhatszor mondták el Simon Gábor nevét – nem mintha hiányzott volna a Simon-ügy a baloldalnak – és egyszer sem pl. Rogán Antalét, aki nagyjából hasonló összeget sumákolt el. (Jegyezzük meg: Simon Gábort sem ítélték még el, sőt meg sem vádolták, ezt csak azért hangsúlyoznánk, mert épp itt, a KAPOS-T Facebook-oldalát visongták teli némely pszichopata Fidesz-trollok, hiányolva az ártatlanság vélelmét a „még csak” első fokon elítélt Kovács József dolgában. Ugye, a kettős mérce…) Azt itt felsoroltakért egy civilizált ország független bírósága éveket és tízmilliárdnyi bírságokat osztott volna ki Fidesznek, CÖF-nek, Békemenetnek, Századvégnek úgy, hogy még az unokájuk is belefeketedik. A választást pedig megismételtetnék.
Azt is csak az nem látta, aki nem akarta, hogy a kaposvári önkormányzati hirdetőtáblák mindegyikén Gelencsér Attila díszelgett. A baloldali kampányszervezők annak idején mindennap telefonáltak az önkormányzathoz, hogy mikor lehet lefoglalni a helyeket – „…még nem, még nincs döntés, talán holnap … jajj, borzasztóan sajnáljuk, de épp öt perce foglalta le mindet a Fidesz….”
A helyi sajtó sem volt különb – már néhányszor szóvá tettük dicső tetteiket. Most csak annyit elemzés helyett, amennyit az internetes keresők elsőre kidobnak. Január elsejétől tegnapig néztük, hány említés van név szerint a jelöltekről az egyes médiumokban: A Sonline Kolber Istvánt nyolcszor, Gelencsér Attilát 28-szor említi. A Kaposvár Most esetében 7-38 az arány, a Kaposvári Újság nevű „baloldali hírportálon” (akinek nincs saját mondanivalója, innen-onnan összekapart tartalmakból él, az a „hírportál”) itt 12-87 az említési arány. A Kapos és a Somogy TV-ket már meg sem néztük – felesleges. Hogy Gelencsér megyei elnök és gyakorló … khm, képviselő, ezért neki több jár? Tévedés: Kolber István is az, és egy kampányban, ha jelölt a jelölttel mérkőzik, illik kiegyenlíteni a hátrányokat. A függetlenségét úton-útfélen hangoztató Somogyi Hírlapnál a 28:8 számít egyenlőnek.
Tudtuk, hogy lejt a pálya. Tudjuk, hogy a magyar társadalomban erős a Stockholm-szindróma, mely jelen esetben úgy nyilvánul meg, hogy a túszul ejtett társadalom a Fidesz és a jobboldal minden arcátlanságát, nyilvánvaló, főbenjáró cselekményeit elismerő csettintgetéssel fogadja. Azok, akik Gyurcsány-bábut égettek, és Bajnait ábrázoló bábut hurcoltak akasztófán, hetekig hörögtek, mikor egy sutára sikerült szobordöntő performansz során valaki belerúgott egyet egy hungarocell fejbe.
Egyszóval mindehhez képest, és az alacsony részvételi arányt figyelembe véve ebben ennyi volt. A közvélemény-kutatók azt mondják, az emberek 35-40%-a néhány hónap múlva már nem, vagy rosszul emlékszik arra, hogyan szavazott. Az az érzésünk, hogy ezt a szavazást a többség lelkiismeretének legmélyebb bugyraiba temeti majd.
H. I.
