Szita Károly vizet fakaszt a somogyi pusztaságban
Olyan ez a Kaposvár, mint a Párizsi Notre-Dameban a Csodák Udvara: az ember kiteszi a lábát néhány napra, s lám, egy újabb fellegvár jön vele szemben, táncos léptekkel dzsesszelve, mint a négerek, illetve, bocsánat, mint a gazdasági bevándorlók. Itt, Európa kétszázhatvanadik leggazdagabb, vagy hátulról a tizenkettedik legszegényebb régiójában lassan már az orrunkig sem látunk a qrva sok fellegvártól. A legújabbat most az agrár-felsőoktatás magas szférájában sikerült felpumpálni: a Kaposvári Egyetem és a helyi vállalkozók állapodtak meg egy gyakornoki programban – kábé ennyi, mielőtt még elkezdenék keresni a Róma-hegyen az Akropoliszt. De mit keres a képben a teljesen tájidegen Szita Károly?
Persze tudjuk, hogy a fellegvár nem más, csupán a szokásos szánalmas zsurnálblöff Somogyiéktól, ahol komolyan vették a takarékosságot: elhatározták, hogy ezentúl ők is arra a harmincöt szóra redukálódnak, amit Habony Árpád és Németh Szilárd, valamint az egész Fidesz-kommunikáció használ, s beszállnak a „ki tud kevesebb szóval nagyobb baromságot mondani” szocialista brigádversenybe.
Az meg már egyenesen kínos, hogy, miután Gelencsér Attilának a minap sikerült eleresztenie egy emberes lég-, bocsánat, fellegvárat – nyilván jelentős emésztési turbulenciák végeredményeképp – Szita Károly sem akart kimaradni: az istennek sem tudunk rájönni, hogy a Kaposvári Egyetem és a helyi vállalkozók kétoldalú megállapodásában neki mi keresnivalója volt azon kívül, hogy a szellemi kapacitásához szabott két nyilatkozat-mondatába egyrészt jelentős marhaságot, másrészt súlyos elszólást sikerült beleapplikálnia (l. képünkön). Csak nem, mint címzetes egyetemi decens, akinek gazdag publikációs listája 1989. március 14. előttről való?
Vastag betű, vékonyka szakértelem: ez a koncepció már a múlt század hatvanas éveiben megbukott. Egy szakma tudásanyaga átlagosan öt év alatt nagyrészt kicserélődik, s ha valaki az iskolában nem tanul meg tanulni, az isten sem menti meg attól, hogy fideszes politikus legyen.
Keresnivalója nyilván csak a népszerűség-hajhászás, vélt politikai haszon, amit el nem mulasztana egy esetben sem, ha teheti: bezzeg a problémás „eseteket”, például a SÁÉV-telepi vállalkozók ügyét, szerencsés kézzel „ledelegálta” a politikai-közéleti problémamegoldó képességéről már eddig is méltán, s messze földön híres Borhi Zsombor alpolgármesternek, akit a negyvennél több érintettből mindössze öten bírtak komolyan venni, és – ha ugyan nem az ásványvízért és a pogácsáért – eleget tenni a városháza meghívásának, ahol persze Borhihoz, az ötfős létszámhoz, Kaposvárhoz és Szita Károlyhoz méltó semmitmondó lózungokkal rázták le őket. Házhoz mentek a … tudjuk, miért.
De hagyjuk is ezeket a sajnálatra méltó embereket, akiknek – s itt az összes fent említettre utalnánk Szitát és Borhit is ideértve – már képtelenek észrevenni, hova süllyedtek, ki és mit töröl beléjük napi rendszerességgel. Sokkal fontosabbnak látjuk, hogy a duális képzésről, ennek mostani „hajtásáról” ejtsünk néhány szót.
Arról, amibe komoly felsőoktatási intézménynek szerintünk nem volna szabad belemenni.
Néhány nap fellegvár-termése propagandistáéknál – csak tüdő legyen hozzá.
Az ma már világosan látszik, hogy Magyarországon az oktatás szisztematikus leépítése folyik, s nem csak abból, hogy, míg öt évvel ezelőtt a nemzeti jövedelem közel hat, addig ma négy és fél százalékát fordítjuk arra a stratégiai ágazatra (tízet kéne), amely az elmúlt évszázadokban bizonyíthatóan minden sikeres nemzet felemelkedésének alapja volt. És az is jól látható, hogy ami a köz- és felsőoktatásban történt az elmúlt öt évben, azt csupán egyetlen embernek a rögeszméje vezérelte: Orbán Viktoré, akinek a retardált, beteges nézeteit visszhangozza ma a vállalkozói kamara, a köz- és felsőoktatási államtitkárság (próbálná meg nem), az Akadémia, s a mezei hadak kórusban, beleértve az utolsó polgármestert is, akinek persze az égvilágon semmi köze már az oktatás egyetlen formájához sem, viszont borzasztóan szeret mindenféle hangzatos nevű, bombasztikus semmiségek környékén rongylábazni és hozzá nem értését minden lehető alkalommal kifejezni.
A megállapodásról amellett, hogy egyelőre csupán egy szándéknyilatkozat (ezt kellett Szita Károlynak esőtánc keretében megünnepelnie, mint hatalmas eredményt) annyit tudunk, hogy a leendő hallgatók évente 23-23 hetet töltenek el elméleti és gyakorlati képzéssel, tehát 46-ot, ami a közismerten 52 hétből álló naptári évhez képest meglehetősen soknak tűnik. A hagyományos formában általában 14 hétből álló féléves szorgalmi időszakhoz képest, ha az elmélethez hozzávesszük a vizsgaidőszakot is, durván túlterhelőnek tűnik a duális képzési forma, s ez hosszabb távon az elméleti képzés színvonalának rovására fog menni. A cégek pedig – nyilvánvalóan valamiféle állami anyagi ösztönzés hatására – vállalják majd a gyakornoki alibizést, a programban résztvevő diákok pedig őrlődnek majd az elméleti „megszakadás” és a gyakorlati, semmilyen hasznot nem hozó láblógatás között, minimális időtartamú nyári szünettel.
Ráadásul a kijelölt hat szak, a pénzügy-számvitel, kereskedelem-marketing, a regionális vidékfejlesztő, a természetvédelmi és a takarmánybiztonsági, talán egy, az állattenyésztő mérnöki kivételével mind elméletigényes stúdiumok, melyek többségében meglehetősen kicsi esély látszik arra, hogy a vállalatoknál négy éven keresztül, főleg, ha végig ugyanaz a cég foglalkoztatja őket, valódi többlettudást szerezzenek a hallgatók. Főleg a helyi, környékbeli, a világszínvonalat finoman szólva is alulról, távcsővel vizslató gazdasági szervezetek esetében kétséges az eredmény.
A szakképzés ezen formája, a gyakorlat erőltetése az élethosszig tartó tanulásra való nélkülözhetetlen szellemi felkészülés, a folytonos új ismeretek befogadásának képessége helyett – szerintünk – zsákutca. Számos olyan példát látunk többek közt az építőiparban, épületgépészetben, hogy új falazási, szigetelési és egyéb technológiákat fél-egy-két-három nap alatt sajátítanak el szakemberek, s erről állítanak ki különböző tanúsítványokat, licenceket. Ha viszont nem kapják meg az iskolában az ezek elsajátításához szükséges szövegértési, matematikai, műveltségi, absztrakciós alapokat, elvéreznek a tréningeken, melyeket sokszor külföldi szakemberek tartanak.
Egyáltalán: minek ide iskola? Bezavarni a gyereket a termelésbe hatéves korában, mint a rendes afrikai vagy dél-ázsiai országokban, aztán megtanulja.
Na, nehogy már az iskolában lopják a napot: honnan lesz pénz akkor a sokadik Fidelitas-élősdi tanácsadó fizetésére, no meg a következő kampányra?
Így oktatják pl. a marketinget a háború szabdalta Szíriában, ahol az első Öböl-konfliktus idején jártam: egy háromévesforma, ragyogó szemű kiskölyök elém állt a járdán, s széles mosollyal feltartóztatott egy, vélhetően a szemétből kibányászott fürdőszobamérleggel, nyilván némi apróért, amin egy idő után – ezt már damaszkuszi barátaim magyarázták el – rágógumit vett, az így képződött hasznon perecet, s így tovább, amíg hat-hétévesen szert nem tudott tenni egy nyakba akasztható kis standra, amit akkor már el is bír. Addigra mindent tud a piacbefolyásoló tényezőkről, a „marketingmixről” tudományos hókuszpókusz nélkül.
Tegyük hozzá: egy másik szíriai városban, Homsban azt is volt alkalmam látni egy este, ahogyan két tíz-tizenkét éves srác szó szerint gyilkos, véres verekedésbe bonyolódott a placcért, és a közeli kávéház teraszán nyugodtan teázgató, szemlélődő férfiak csak akkor léptek közbe, mikor már látható volt, hogy ebből halál lesz. Szakképzés 2.0, avagy felső tagozatos marketing.
Tudunk más példákkal is szolgálni: egy Győr melletti községben ígéretes, holland-osztrák tőkéből létrehozott agrárvállalkozás indult pár éve, koktélparadicsom termesztésére. A tápoldatban nevelkedő, sok-sok méter magasra felfutó növényeket néhány egyszerű szabály szerint kell gondozni, jellemzően az ún. „hónaljhajtásokat” kell eltávolítani róluk. Elfogadhatóan fizetett, biztos megélhetés lett volna a környékbeli, szakképzetlen munkaerőnek, mégis állandó problémákkal küszködtek: képtelenség volt tartósan 40-50 olyan embert találni, akinek normálisan el lehetett volna magyarázni a „technológiát”, mely, hangsúlyozzuk, néhány egyszerű fogásból állt – a társaság szinte hetente cserélődött, a termelés nem tudott felfutni.
A baj, hogy rosszat és rosszul tanít a magyar iskolarendszer: ha ezek a munkavállalók német, dán, finn vagy dél-koreai általános iskolába járnak, ahol az egyik súlyponti kérdés a biztos szövegértés elsajátítása, nemhogy koktélparadicsom-virtuózok lennének, de kaposvári (al)polgármesterként még túlképzettnek is számítanának.
A kóros igazodási kényszerben szenvedő, a hatalom elől folyamatosan hátráló Kaposvári Egyetemen pedig akár tiszteletbeli docensek is lehetnének.
H. I.
