Leépülőben Kaposvár: színésznövendékek kicsapva a legelőre
Gyors egymásutánban két hír állította ismét a helyi és az országos figyelem fókuszába a kaposvári színészképzést: az egyik a negyedéves hallgatók nyílt levele az egyetem vezetéséhez, melyben nehezményezik osztályfőnökük, Kocsis Pál eltávolítását, a másik, ezzel látszólag össze nem függő, hogy az új, elsőéves osztály afféle „duális képzésben” működik majd a vezetés szándékai szerint: a Kaposvári Egyetem „együttműködési megállapodást” kötött a székesfehérvári Vörösmarty Színházzal, és a színészhallgatók kéthetes váltásban töltik idejüket hol Kaposváron, hol a színházban. Nyíltszíni taps, hangos ováció a megváltónak. Az már senkinek nem tűnt fel, hogy Szikora János, a színház igazgatója milyen elegánsan tette helyre a lázas semmittevés jegyében született újabb Vidnyánszky-akciót…
Érdekes az is, hogy a fenti hírről csupán az utóbbi időben afféle sportcsatornává átalakult Kapos TV számolt be még augusztus 24-én, mások nem mozdultak rá. Pedig a helyi média valósággal szomjazza a jó híreket: egy jó zaftos „stratégiai együttműködési megállapodással” önkívületi állapotba lehet hozni a kormánypárti sajtómunkások bármelyikét. Az érett szocializmusban voltak divatosak az ilyen senkit semmire nem kötelező, politikai sikerként elkönyvelhető klozettpapírok, melyek aláírása köré ragyogó protokolleseményt lehetett szervezni gazdag büféasztallal. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor sorra kötötte az ilyeneket a közelmúltban multicégekkel, városokkal, szervezetekkel, jelét adva ezzel is a kádárizmus iránti olthatatlan vonzalmának.
Vidnyánszky, mint politikai helyezkedőművész nyilván úgy gondolja, hogy ebben is követnie kell a Főnököt, ha nem akar kiesni a kegyeiből. Azt is tudja, hogy, bár már az első ilyen, az általa vezetett Nemzeti Színházzal tavaly kötött megállapodás, melyről mi is megemlékeztünk, az égvilágon semmire sem jó, a bevált fideszes recept szerint úgy kell tenni, mintha fényes győzelmek sorát aratnánk: kommunikáció kérdése az egész. A most negyedéves Vidnyánszky-osztály, mely kénytelen elszenvedni, hogy tanáruk egyben az ország első színházának igazgatója is, a képzési ideje egy jó részét Budapesten töltötte-tölti, többnyire lézengéssel, statisztálással, biodíszletként beállítva egy-egy nagyformátumúnak szánt, nehézléptű, historizáló baromságba, melyen azonban már csak félrefordulva illik röhögni, mert baj lehet belőle.
Tekintetes kultúrhéroszok egymás közt: L. Simon László (akkor) kulturális államtitkár gratulál Vidnyánszkynak a Nemzeti Színházhoz.
Az osztályt tanító tanárok sokszor voltak kénytelenek felutazni Budapestre, és ott, a színház valamelyik, épp szabad sarkában tartották meg az órákat, „tömbösítve”, holott abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a színészszakma tanulásának első három éve az alapokról szól: színpadi mozgás és művészi beszéd, ének- és táncórák, lovaglás, vívás, és főként a színészmesterség órák azok, amelyek az elmélet mellett képesek megteremteni azt fundamentumot, amelyre aztán bármiféle művészi produkció épülhet. Egy, a Nemzeti Színházból származó történet szerint az ott dolgozó lengyel vendégrendező ki is küldte a próbáról az ott lézengő fiatalokat, miután megtudta, hogy csak másodévesek: azt mondta, még nem is érthetik, miről beszél.
Vidnyánszky Attila a Hír TV-nek adott interjújában úgy fogalmazott: „a kaposvári színészképzést meg kellett változtatni…” Nos, a legkevésbé sem „kellett” – ahogy korábbi cikkünkben is írtuk: Vidnyánszky a saját „bejöveteléhez” gyártott ideológiát, egy kiválóan működő rendszert vert szét, s üldözte el az elmúlt években annak utolsó mohikánjait is. Nem árt felidézni, hogy kezdetben nem is ezt akarta: úgy kívánta – legalábbis a szavak szintjén – megváltoztatni a képzést, hogy dramaturgok, színészek, látványtervezők: színházi szakmát tanulók együtt, egy csoportban sajátítsák el az alapokat.
Az egyik legemlékezetesebb előadás abból az időből, amikor még voltak ilyenek Kaposváron – most viszont lehet Fehérváron statisztálni.
Ebből aztán nem lett semmi: ma elvileg ugyanolyan rendszer, ugyanolyan dokumentumok, ill. szakleírás szerint működik a kaposvári színészképzés, mint korábban. Ennek megváltoztatásához kevésnek bizonyult az a „szakmai-szellemi potenciál” (csak ironizálunk), amelyet Vidnyánszky idehozott (látszik, hogy az ő igazi terepe a kirúgás). Pedig hát Galántai Csaba bábművésztől, Eperjes Károlytól, Spindler vagy épp Ernyei Béláktól, a magát szisztematikusan professzor-doktornak kikiáltó Takaró Mihálytól, netán a Fábry-unokaöcs Kornél atyától joggal várhatta volna el (szintén csak irónia), hogy kidolgoznak neki egy teljesen új ún. curriculumot, melyet aztán a MFAB-nál, a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottságnál engedélyeztetnek.
Naná, hogy semmi ilyesmi nem történt az elmúlt években, részben ennek leplezésére jött elő Vidnyánszky ezzel az újabb ötlettel, megszimatolva, hogy most rettentő nagy divat a közbeszédben a „duális képzésre” hivatkozni, amint ezt a székesfehérvári fideszes polgármester a fenti tudósítás alapján körül is örvendezte. Másrészt így gondolja mentesíteni a művészeti rektorhelyettes a Kaposvári Egyetemet attól a jelentős kiadástól, amit a korábbi rendszer okozott: az, hogy évente háromszor kiváló rendezők konkrét, olykor országos hírre szert tévő produkciókat hoztak létre egy-egy évfolyammal, valóban pénzbe került (bár többségében NKA-s pályázatokból fedezték), de jelentős haszonnal is járt: egyrészt kialakult egy izgalmas alternatív színházi szubkultúra a városban komoly közönséggel, párhuzamosan a hanyatló, egyre érdektelenebb Csiky-s színjátszással, másrészt szerte az országból jelentős színházi szakemberek, igazgatók, rendezők, filmesek, vezető színészek látogattak el az előadásokra, megismerték a hallgatókat, és szép számmal meg is hívták őket vendégszerepelni, s vitték a jó hírt: megint van valami érdekes Kaposváron.
Mindez okozott is főfájást Rátóti Zoltánnak, a Csiky Gergely Színház Közhasznú Nonprofit Kft. igazgatójának, aki nem nagyon szereti a konkurenciát az általa körbejelölt területen.
Szikora János, a Vörösmarty Színház igazgatója finoman megmondta: megint sikerült feltalálni valami régóta létezőt – ezért jó, ha valaki messziről jön.
A „jelenség” (ez most az aktuális „Kaposvár-jelenség”) a Somogyi Hírlap éles eszű cikkírójának is feltűnt, és legott megkérdezte a legtájékozatlanabb embert: Hatos Pált, a Művészeti Kar új dékánját, mintegy kérdőre vonva, hogy „a bejelentés után adódik a kérdés, vajon miért nem a helybeli színház az első számú „célpont” a színészképzés gyakorlati oktatásához egy olyan nagy múltú színházzal rendelkező városban, mint Kaposvár?” Nos, egyetértünk: nagy múltú.
Mr. Hatos, hogy passzoljon a kérdezőhöz, maximumra tekerte a bullshitgenerátort – nem is idéznénk, olvassa eredetiben, aki szereti, ha csomókban hullik a haja. Azaz egy mondatot mégis: „a Kaposvári Egyetem színészképzése országos jelentőségű képzés, erre a képzésünkre jelenleg is rendkívül nagy a túljelentkezés, legalább ötszörös-hatszoros.” Döbbenjen meg, Hatos úr: nem öt-hat, hanem több mint hússzoros, ugyanis korábban átlag négyszáz jelentkezőből vettek fel tizenöt-tizennyolcat, bár manapság – a Vidnyánszky-vészkorszak óta – lement a jelentkezők száma háromszázra. Kérdés, hogy a Budapestről hetente jellemzően egy-két napra leutazgató dékán más, érdemi kérdésekben is ilyen tájékozott-e…
A szokás szerint csak a történet felszínét karcolgató cikkírótól pedig annyit kérdeznénk: életszerűnek tartja, hogy egy vidéki, effektíve már csak harminc-harmincöt színészt foglalkoztató társulat gyakorlati képzőhelye legyen egyszerre hetvenöt-nyolcvan fiatal, huszonéves színésznek? Mit játszanának? A Timur és csapatát?
Folytathatnánk az okfejtést azzal, hogy az osztatlan, egyetemi szintű színészképzés rendszerében az ötödik, utolsó év teljes egészében gyakorlati év, tehát a teljes évadot színházban töltik a hallgatók, amely eddig úgy zajlott, hogy a színigazgatók a korábbi szereplések alapján meghívták őket. Most erőszakkal lesznek odatelepítve egész osztályok egy-egy színházhoz, ha van rájuk szükség, ha nincs. A korábbi évek végzőseinek soha nem volt probléma gyakorlóhelyet találni, még úgy is, hogy voltak osztályok, akik kollektíve kijelentették: „Kaposvárra és Békéscsabára nem megyünk”. És vajon miért volna szükség az 1-4. évfolyamokon, túlfeszített tantervi feltételek közepette, hogy a tanév felét egy gyakorlóhelyen töltsék, ahol az alapok tudása híján foglalkoztatni sem tudják őket? És hogy építik be az előadásokba őket, ha két hetet mindig Kaposváron töltenek?
Kocsis Pál és Csapó Virág a kaposvári Oidiposzban: egyiküknek sem volt maradása sem Kaposváron, sem az egyetemen. (kép: 7óra7)
A politika rákényszeríti a barom rögeszméit a szakmára, mint az Orbán-féle hibrid gyorsforgalmi utak vagy a duális képzés esetében, ám a hozzáértőknek jaj, ha szólni mernek, ezért csak virágnyelven, diszkréten teszik: „Szikora János, a Vörösmarty Színház igazgatója hangsúlyozta, hogy az utánpótlás-nevelés nem újdonság a színházi szakmában: így jöttek létre a színházak mellett stúdiók Kaposváron Pécsett, Debrecenben, Miskolcon, de ezek nem felsőfokú oktatási célokkal, hanem a gyakorlati képzés ambíciójával.”
Lefordítjuk a magunk kissé karcosabb nyelvezetére a népszerű fehérvári színigazgató gondolatát: Vidnyánszky Attila felfedezte a tyúkszarban a maghasadást. Ezer éve ismert volt a színházak melletti tanodák, az ún. stúdiók léte: a színművészetire fel nem vett, a szakma iránt valamelyes affinitást mutató fiatalokat foglalkoztatták afféle ingyen statisztákként, esetleg csoportos színészként. Hogy mit tanultak, közülük hányan koptak le szép csendben, és ki lett közülük ismert színész, azt lehet tudni az életrajzokból. Az egyetemi színészképzés visszafejlesztése nem leplezhető hangzatos szólamokkal.
Persze egy rendszer mindig megtölthető értékes tartalommal, még a legrosszabb is – nézzék el nekünk, de az eddigiek alapján nem előlegeznénk bizalmat pozitív kifejleteknek. Már csak azért sem, mert az is látható, hogy a jó szisztéma (maradványai) is visszájára fordulhatnak kellően elvetemült szándékok nyomán: szintén nemrég látott napvilágot az a nyílt levél, melyet a most ötödéves, tehát gyakorlati évét töltő évfolyam, Kocsis Pál osztálya küldött az egyetem vezetésének, szóvá téve, hogy a Jászai-díjas színészt, aki négy éven keresztül jó apaként támogatta színészi és emberi fejlődésüket, eltávolították az egyetemről. A hír, miután megjárta az országos médiát, eljutott a helyiekhez is: persze megint Hatos Pál dékánt tudták megszólaltatni.
Jegyezzük meg: az országos sajtóban megjelent nyílt levélre az egyetem vezetésének nem sikerült hivatalosan válaszolnia…
„Kocsis Pál szerződése lejárt, és úgy ítélték meg, hogy osztályával elvégezte már a szükséges szakmai munkát, méghozzá magas színvonalon”. A hallgatóknak pedig már szakmai évüket töltve nincs szükségük – az egyetem vezetése szerint – osztályfőnökre. Igaz, hogy kineveztek valakit helyette, s ezzel minden korábbi kijelentésüket lendületből agyon is ütötték, de ez köreikben sohasem okozott gondot. Friedrich Schiller A genovai Fiesco összeesküvése című darabjában hangzik el a sokat idézett kijelentés: „a mór megtette kötelességét, a mór mehet”. Sőt, még egy kicsit korábban is. Innen majd mi átvesszük, Palikám.
Ez a mélységes cinizmus üt át az illetékes ténsúr megnyilatkozásán, azon, hogy milyen érzéketlen szavakkal intézi el annak a sorsát, aki „nem a mi emberünk”: Vidnyánszky – és ne feledjük a másik jófirmát, Eperjes Károlyt sem – úgy szedik össze jártukban-keltükben a kétes egzisztenciákat, a zavaros múltú, önjelöltdoktor, hátrafelényilazó, nyeregalattpuhított szentfazekakat, mint kóbor kutya a bogáncsot, s valahogy mind itt, a Kaposvári Egyetem színészképzésén köt ki. Ha viszont nem a mi kutyánk kölkéről van szó, hirtelen hivatalosak leszünk, homlokot ráncolunk, és mindenféle jogszabályokra hivatkozunk. Bezzeg, amikor Vidnyánszkyra vagy Galántaira kellett mérték után pályázatot kiírni, beletöröltük a cipőnket az ügyvédi talárba.
„Nagyon csúnyán feudalizálódunk vissza kulturálisan” fogalmazott Kocsis Pál a Magyar Narancsban tavaly megjelent interjúban. Attól tartunk Pali, hogy ezúttal találva érezte magát valamelyik uraság.
H. I.
