Még a Szita-rendszer legelvakultabb haszonélvezői is tanácstalanul, zavartan forgolódtak 23-án, pénteken délután a Csiky Gergely Színház nézőterén: ez most mi volt? A városnapi ünnepség szokásos „körítése” – amint a jelen lévő bennfentesek és segédszemélyzet már megszokhatta – a színház által celebrált műsor, eddig általában követte az ilyenkor szokásos protokollt, és az ünnepi hangulatot emelő, dal-, tánc és prózai produkciókból álló, afféle vegyesfelvágott volt, a színház művészei által többé-kevésbé előadva, plusz Hunyadkürti György. Most azonban – úgy tudjuk, a művészeti vezető, Bérczes László ötlete nyomán – lenyomtak egy, ezen ünnepi alkalomhoz sem időben, sem tematikában abszolúte nem illő, az első világháború kitöréséről szóló végtelenül szerény, ám kínosan hosszú pódiumműsort, az eseményhez méltó tragikus hangszerelésben, mintegy előkészítve a hangulatot a polgármester beszédének, és annak a ténynek, hogy 2015-ben nem találtak jobbat a díszpolgári címre egy fideszes politikusnál.
Talán 2012-ben volt érzékelhető ekkora, pörölycsapásszerű sokk a nézőtéren, mikor az előadáson – utoljára – felléptek a kaposvári színészhallgatók, az egyik utolsó „normális”, nem a Vidnyánszky-érához kötődő társaság, osztályfőnökük a színházból, az egyetemről és a városból szabályosan elüldözött Réthly Attila. Olyan elemi erejű, brilliánsan összedolgozott zenés-táncos produkciót adtak elő („Az ördög hárfái”-t, Sebő Ferenc által megzenésített verseket Rozs Tamás betanításában) hogy a színpadon jelen lévő „felnőtt, csikys színészek”, beleértve Rátóti Zoltánt, nem tudtak parancsolni az arcvonásaiknak: átütött azon az elemi irigység, düh és frusztráció. Szabályosan „le lettek játszva” a színpadról. Nem is hívtak színészhallgatókat többé.
A közönség megdöbbenése érthető volt: többségük számára a helyi kultúra csak „polgárikörös-búvópatakos” gyűlöletszeánszokat, „keresztényértelmiségi” szemforgatást és Rosta István egyszemélyes somogyi tudósklubját jelentette, itt-ott megtűzdelve egy kis szentkoronázó Szántai Lajossal vagy koppányozó Cey-Bert Róberttel. Akkor és ott kellett szembesülniük azzal mellbevágó ténnyel, hogy, ami valami, az szokás szerint a hatalom sáncain kívül születik: Kaposváron néhány rendező, színész, zenész és színházi szakember egészen zseniálisat produkált, és a „Kaposvár-jelenség” átkerült a színházból néhány utcával odébb, az egyetem művészeti karára.
Gála? Előadás? Kosztümös felolvasóest lazán, csuklóból, az alkalomhoz illően. (Kapos Tv)
Rátóti Zoltán első pályázatában megemlíti: nem támogatja a kaposvári színészképzést, mert az növeli a „színész-munkanélküliséget”. Akkor, 2012-ben váltak érthetővé a szavai: növeli bizony, csak nem azok a színpadon tündöklő gyerekek lesznek munkanélküliek, őket már most is szétkapkodják, hanem a tehetségtelenek, a politikához dörgölőző nímandok. (Munkanélküliek a szó művészi értelmében: a színpad ugyanis nem tűri a hazugságot.) Hogy aktuális példával éljünk: a legújabb Csiky-produkcióba, a „Szigorúan ellenőrzött vonatok”-ba egyikük, Szvetnyik Kata már sztárként tér vissza Kaposvárra.
Rátóti tehát levonta tanulságot: lehetőleg saját produkciót kell celebrálni a város napjára, ha törik, ha szakad. Így került sor a minapi „gálára”, bár, meglepődnénk, ha valakinek erről a műsorról a „gála” kifejezés magától eszébe jutna. 1914. július 28-án tört ki az első világháború, ennek volt a századik évfordulója tavaly. Nos, miután a színházban júliusban szünet van, a színészek hakniznak, mert az évadban a hideg vízre való sem jön össze, kevéssé tűnt életszerűnek, hogy a jeles évfordulóról akkor pódiumműsorral emlékezzenek meg.
Sebaj, jó lesz az 2015. január 23-ára is, pár hónap ide-oda stratégiailag nem számít. Elvégre akkortájt jöttek bele egymás gyilkolászásába. Vagy ez volt a logika, vagy nem – rejtély.
Maga a műsor nem üti meg a kritizálhatóság szintjét: elég, ha annyit mondunk róla, hogy a színpadon ülő (olykor álló) katonák, mikor egyikük felkiált, hogy „a harctér naplója”, akkor így a közérthetőség kedvéért mind a négyen magasra felemelik a kezükben tartott mappákat. Nagyjából ennyi. Elhangzik még néhány dal és vers, többek közt Gyóni Géza „Csak egy éjszakára” című (tudják, amelyben áthallásosan a „Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretők”-ről van szó – sejthetően a nézőtéren senki nem ismert magára), Hunyadkürti György meggyőző tolmácsolásában, és Babits Mihály Fortissimója, mely miatt a Nyugat című folyóirat 1917. évi 8. számát elkobozták, a költőt pedig istenkáromlásért perbe fogták e sorokért: „Tagadjuk őt, talán fölébred! Cibáljuk őt, verjük a szókkal! mint aki gazda horkol égő házban – a süket Istenét! Süket! Süket!”
Nehéz elhinni, hogy Rátóti Zoltán és Bérczes László ne tudná, miután ennyi (egyesek szerint túl hosszú) időt eltöltöttek Kaposváron, hogy kikből áll Szita Károly háziünnepségének válogatott közönsége. Hogy itt a példakép az a Tisza István, aki a vágóhídra küldte a magyarság színe-virágát, s azok a klerikálisok, akik bíróság elé hurcolták Babitsot. Így még kevésbé érthető, hogy mi volt, ami az úri publikum megrökönyödését igazán kiváltotta: az ünnepséghez abszolúte nem illő, igénytelen, végtelenül hosszú és unalmas, mindazonáltal gyászos tónusú „gála” tematikája és hangulata, vagy az, hogy ezúttal nem Prohászka Ottokár püspök útmutatásához volt igazítva a mondanivaló.
Mit tehetünk, ha egyszer Zrínyi Miklós nem Kaposvár falai közül rontott ki a törökre, miután vetett egy pillantást a karórájára, a vérszomjas Jelačić bán seregeit sem a kaposvári huszárok futamították meg, ahogy a III. Ukrán Frontot, vagy dombóvári szovjet páncélosezredet sem 1956-ban. Harci dicsőség nélkül pedig senki vagy a Fideszben.
Viszont van itt ez az oroszlánt püfölő fószer a színházhoz egész közel, tudod, ahogy átjövünk az állomásról. Azzal biztosan volt valami.
H. I.
