A kaposvári trafikban történt bűntény a Fidesz lemoshatatlan szégyene
Lezárult a Kaposvár – szólj hozzá! nevű Facebook-oldalon a kaposváriak véleményének feltérképezése a halálbüntetést illetően. Ezren szavaztak – jelentősebb súlyú kérdéseknél az oldal működtetői ennyiben határozták meg azt a létszámot, ameddig a szavazás állását nem hozzák nyilvánosságra, hogy ne befolyásolják a többi szavazót – s az eredmény nem meglepő: 59 százalék voksolna a rászolgáló bűnösök kivégzése mellett, negyvenegy pedig megtartaná a jelenlegi jogi állapotot. Ennél kegyetlenebbül Gelencsér Attilának, Kaposvár országgyűlési képviselőjének handabandázására nem is cáfolhattak volna rá a kaposváriak, ő ugyanis azt állította néhány napja nyilvánosan, hogy a város lakói „szinte egyöntetűen kiálltak a halálbüntetés mellett”. Szinte.
Az említett oldal néhány hete működik, s végtelenül szomorú, hogy e jóvátehetetlen tragédia is kérdéssel szolgálhatott a közösségi véleményformálás amúgy határozottan ígéretes és üdvözlendő kezdeményezéséhez. Ugyanakkor igaz: számos jogos, etikai vagy épp gyakorlati kétség merülhet fel egy-egy, általuk megfogalmazott kérdés kapcsán, pl. az, hogy szabad-e egy ilyen megrázkódtatás, trauma után nekiszegezni a közösségnek a halálbüntetés kérdését? Bármely más esetben azt mondanánk: nem, nem szabad, még egy ilyen véleménynyilvánítás erejéig sem engedheti civilizált ember, hogy az indulatai eluralkodjanak rajta.
Most azonban éppen azok, a Fidesz és a kormányfő voltak, akik az eset kapcsán a halálbüntetést, mint médiakoncot, bedobták a közbeszédbe, s azt sem kéne feledni, hogy a tragikus haláleset felfogható egy politikai színezetű döntés következményének – legalábbis a közvélemény jelentős része így vélekedik. Gelencsér Attila nyilatkozata olyan provokatív, valóságtól elrugaszkodott és arrogáns volt, amelyre méltóbb válasz nem is születhetett volna. Azért is jelentős ez, mert a kijelentés azok szájából hangzott el, akik saját felelősségükről akarták elterelni a köz figyelmét ezúton.
A végeredmény. Korántsem egyértelmű, s, ha a jogos felháborodás befolyásoló hatását is figyelembe vesszük, egybevág más, e tárgyban született adatokkal.
Az 59-41 arányú cáfolat látványos, de ez csak az egyik tanulság: az oldal hozzászólói közül többen kétségbe vonták a megszületett eredmények „reprezentativitását”. Ezt a szociológiai szakkifejezést használják pl. a közvélemény-, stb. kutatások esetén arra, hogy a megkérdezendőket véletlenszerűen választják ki, s így a kapott kép arányos lesz, ahogy a cseppben a tenger: száz, vagy ezer válaszadó már tükrözi a teljes lakosság véleményét. Itt ez nincs, hiszen az válaszol, aki akar, lehet, hogy a válaszadók egyik vagy másik politikai oldallal szimpatizálnak, nem dönthető el, arányukban tükrözik-e a valódi közvéleményt.
Ez valóban így van, de itt nem is a reprezentativitás a cél. Ha belegondolunk Orbán mostani – vagy épp Szita Károly tavalyi, kaposvári – „nemzeti inzultációja” hasonlóan önkéntes válaszadáson alapul. Aki szereti Orbánt, visszaküldi, aki nem, a kukába vágja, de az is lehet, hogy éppen ezért fogja visszaküldeni. Ezért van a nagy sokaság, az ezer fő. Itt már a „nagy számok törvénye” alapján mindenféle nézet és indíttatás szerepelni fog, míg egy kisebb, mondjuk 100 fős mintát csúnyán eltorzíthatna egy aktív csoport.
A szociológia számos módszert ismer az ilyen eredmények „súlyozására”, a torzító tényezők kiszűrésére. Itt és most csak egyet említenénk: a témában született, más módszerrel készült eredményekkel való összevetést. Miután amúgy is tanulságos, idecopyzzuk Jámbor András barátunk cikkéből a Kettős Mérce blogról:
Egy újabb statisztika, melyre nem kéne büszkének lennünk: szegénység, a leszakadás, a versenyképtelenség mellett a legelőkelőbb helyet mondhatjuk magunkénak ebben is…
Eszerint Magyarország egyféle civilizációs skálán ismét megbukott: Európa legvérszomjasabb népe vagyunk. Nálunk 46% tartja inkább megengedhetőnek a halálbüntetést, míg mondjuk Örményországban, Koszovón vagy Máltán elenyésző azok száma, akik így gondolkodnak. Ha viszont ezt a 46%-ot vetjük össze a Kaposvár – szólj hozzá! oldalon született eredményekkel, és hozzávesszük a fiatal lány életének brutális, megmagyarázhatatlan elvétele felett most, e pillanatban érzett, szinte mindennél erősebb felháborodásunkat, nagyon is életszerű az 59 százalékos eredmény, s igenis van értelme annak, hogy a városlakók a 21. században, ahol már számos országban ez egy hivatalosan működő véleménynyilvánítási forma, ily módon állást foglalhassanak.
Egy biztos: habár Gelencsér Attila pironkodni nem fog, elnézést sem kér, de ország-világ előtt szégyenben maradt.
Ha viszont már a tragédiák vámszedőiről esik szó, nem mehetünk el szó nélkül Orbán Viktor gesztusai mellett sem. És ne tessék azt mondani, hogy „ilyen a politika”. Orbán Viktor és a Fidesz ilyen.
Közismert, hogy a halálbüntetés-vitát a miniszterelnök pécsi megnyilatkozása indította el. Nyilván különböző fórumokon előkerült volna, de a gesztus jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy az EP bizottsága is napirendjére tűzte a magyar miniszterelnök példátlan kirohanását, s, hogy az Unió vezetői is foglalkoztak az üggyel. Ráadásul követte Orbánt a miniszterelnöki slepp, Rogán, Lázár s a többiek, indult a kampány. Utoljára – mutatott rá több médium – a móri mészárlás idején pedzegette a miniszterelnök a kérdést.
Csakhogy kaposváriként, mint akik az elmúlt évek legkirívóbb bűncselekményeit voltak kénytelenek szinte testközelből átélni, nem feledkezhetünk meg a tizenegy éves kisfiú, Szita Bence ép ésszel szinte felfoghatatlan, bestiális meggyilkolásáról. Nincs mentségünk arra, hogy jóvátehetetlen tragédiákat emelünk egymás mellé, csupán annyi, hogy az Internet megőrizte, hogyan reagált Orbán Viktor az eset kapcsán:
Bár a Jogi Fórumon megjelent cikkben Mirkóczki Ádám nevét rosszul írták, a lényeg egyértelmű: ha a politikai érdek úgy kívánja, Orbán halálbüntetés-párti, egyébként hidegen hagyják a tragédiák…
Ebből is látható a különösen aljas indok: a kisfiú halála úgy tűnik, nem váltotta ki ugyanazt a reakciót a miniszterelnökből, mint a kaposvári trafikban történt bűntény, csak foghegyről lökött oda egy, a halálbüntetést éppenséggel elutasító mondatot. Mégpedig azért nem, mert ez utóbbinak a politikai felhangjairól, a törvény alkotóinak konkrét felelősségéről akkor nem kellett elterelni a figyelmet, de, ami ennél is fontosabb: akkor nem volt aktuális a Jobbik előretörése a Fidesz rovására. Márpedig köztudomású, hogy a szélsőjobboldali párt támogatóinak többsége elszánt híve a halálbüntetésnek (még akasztófát is állítottak Kaposváron a Szita Bence-ügy után), s nem mellesleg megrögzött idegengyűlölők (kivéve újabban Putyin Oroszországát), s bevándorlóellenesek. Számukra íródott az újabb „nemzeti konzultáció”.
Megismételjük: nem ilyen a politika. Ilyen egy hatalmának, kiváltságainak és összeharácsolt vagyonának elvesztésétől rettegő, szétcsúszott ember, akit meglegyintett a bukás szele, s akinek már régóta semmi sem szent.
H. I.
