Volt egyszer egy Somogyország

Huszonöt éve indult, március 15-én. Illetlenség, hogy nem az évforduló napjához közelebb jelentetjük meg ezt a megemlékezést, de azokra a napokra estek a KAPOS-T első lépései, ráadásul a választások is közbeszóltak. Sajtótörténelmet – és egy kicsit történelmet is – írunk, akkor így biztattuk egymást, hiszen 1989 elején egyetlen olyan független, nem a pártállami Hírlapkiadó, vagy az MSZMP és szatellitszervezetei által kiadott lap volt, a Reform, amely időben megelőzött bennünket. Bennünket, mondom, mert a Somogyország alapításában (is) részt vettem, mint a lapot kiadó cég ügyvezetője. Most, huszonöt év után ismét bele kellett lépni a folyóba, hiszen – és ez a rendszerváltás sok-sok kudarcának egyike – Kaposváron a sajtónyilvánosságot illetően nem sokat változott a helyzet. Persze a folyó, az nem ugyanaz, de a pártállami sajtómonopólium lassan kezd alakot ölteni. Szubjektív és szelektív szellemidézés.

Hősök, botrányhősök és Gyilkos Pista

Persze panaszkodni semmi okunk, hiszen akkor is – ahogy most pl. Kovács József minapi levelén – rettentően jól szórakoztunk. Halálra kuncogtuk magunkat pl. Farkas „Laci bácsi” rovására, aki már 1956-ban is botrányhős volt, és Svájcból hazatérve, a szerkesztőségben azzal etetett bennünket, hogy „… fiúk, fiúk, a svájci határon ott áll vagonokban a lapotok új rotációs nyomdagépsora, csak mondjátok meg, hova vigyük…”, hogy aztán estére kelve, belefáradva a mesébe és az ivásba, elszenderüljön valamelyik újságíró fürdőkádjában. Vagy a kadarkúti „Gyilkos Pistán”, aki, miután megorrontotta, hogy független lap indult Kaposváron, beállított – viharkabátban és gumicsizmában, ahogy kell –, és felajánlotta saját, exkluzív 56-os forradalmár-történetét, szerény díjazásért persze. Csak a jóisten és egy, a Pista történetét ismerő falubeli mentette meg a zsenge Somogyországot: Pista a szerelmi vetélytársát fojtotta meg a forradalom utáni zűrzavaros napokban, aztán a börtönben összezárva velük, mint cellavamzer, tökéletesen kitanulta az ötvenhatosok szövegeit, dalait, történeteit, ismerte Angyalt, Eörsi Istvánt, Szabó bácsit, a Széna tériek és a Corvin köziek zsargonját, hallott Pongrátz Gergelyről, tudott minden részletet, és, mint virtigli 56-os forradalmár lépett 1989 kóklerektől zsúfolt politikai színpadára.

Dnyeszter II.

A lapindítás más részei viszont nem voltak ilyen szórakoztatóak: volt Kaposváron egy, azaz egy darab rotációs nyomásra alkalmas nyomda, egy – akkor még monopolhelyzetben lévő – lapterjesztő, a Posta, céget alapítani, bankszámlát nyitni négy hónapos (!) küzdelem árán sikerült. És a bolsevik trükk: volt sajtószabadság, de lapengedélyt csak az kapott  a Művelődési Minisztériumtól, aki igazolni tudta, hogy rendelkezésére áll a kinyomtatáshoz szükséges tekercspapír, legalább fél évre. Csak a szerencsén és sok-sok könyörgésen, ügyintéző hölgyekkel való bájolgáson múlt, hogy sikerült a lapindításra diszponálni 10 tekercs Dnyeszter II. típusú többtonnás papírhengert.

A Somogyország végül minden nehézség ellenére megjelent, kezdetben országos figyelmet és hellyel-közzel elismerést kiváltva. Habár megjelenésében és tartalmában kétségkívül színvonalas és igényes volt, hangvétele, témái időnként botrányokat kavartak, sokan azok közül is elfordultak tőle, akik az alapítás lázában még támogatták. Kaposváron a közvélemény már akkor sem volt lánglelkű forradalmár, a legtöbben inkább bizalmatlanul fogadták a rendszerváltásnak nevezett folyamatot. A régi rend híveinek felforgatók voltunk, a változást váróknak viszont „nem elég kemények”.

A szerkesztőségen belül is megjelentek a törésvonalak: kiderült, ki a liberális, és ki képviseli a nacionalista-klerikális-kisgazda vonalat. Ki akar „csöcsös-bikinis-bűnügyihíres” bulvárújságot, és ki csinálna a lapból kaposvári Élet és Irodalmat. De a fő baj inkább az volt, hogy a Somogyi Néplapnál szocializálódott újságírók nem hetilapot, hanem hetente egyszer megjelenő napilapot csináltak, régi lapjukkal akartak versenyezni. Szabad Föld-szerű faluriport-hegyek torlódtak a lepedőnyi oldalakon, s, miután az újság a posta szabotázsa miatt nem jutott el vidékre, ezt kellett volna a kaposvári sétálóutcán eladni. Többek közt effélék őrölték fel a Somogyország Kiadó soványka erőforrásait, melyek aztán nagyjából 1989 végére kimerültek, így az „igazi, eredeti Somogyország” éppen egy év elteltével, 1990. március 15-én el is köszönt. Az alapítók közül többen korábban távoztak: e sorok írója még 1989 októberében, a név- és ötletgazda főszerkesztő, Varga István év végén.

Névbitorlók, múltkisajátítók

A későbbi, Somogyország címen futó lappróbálkozásoknak, köztük annak a primitív botránylapnak sem, amely még 1990 tavaszától megszakításokkal, sűrű tulajdonos- és főszerkesztőváltásokkal 1992 elejéig ezen a néven jelent meg, sem a szerkesztőség és a kiadó személyi összetételében, sem szellemiségében semmi köze nem volt az 1989-es kezdeményezéshez. A Szigetvári György, Ilkei Csaba, és főleg idősebb és ifjabb Császár Vilmos által gründolt szennyújság csak azért bitorolhatta a Somogyország nevet, mert a jóhiszemű alapítók nem gondoskodtak szerzői jogi védelméről. Emiatt lehetett tizenöt év múlva, 2007-ben egy újabb, (az ufó- és energiacella-hivő, békemenetes fénylény) Széles Gábor-féle Magyar Hírlap kiadója által indított, néhány hónapig létező hálózatos lap somogyi mutációja is Somogyország.

Így aztán nem véletlen, hogy rosszízű, zavaros emlékeik vannak azoknak is, akik még egyáltalán emlékeznek az igazi Somogyországra. És épp ennek, a nem is túl távoli emlékek élve eltemetésének köszönhető, hogy ma már a Fidesz és a – vélhetően egyre szélesebb – holdudvar gőzerővel dolgozik azon, hogy újraírja a közelmúlt teljes magyar történelmét. Nemrég például Magyar Kálmán régész-történész, a hangzatos nevű, a kaposvári Béke utcába bejegyzett Magyar Nemzeti Történeti Társaság elnöke tett rá kísérletet, hogy „tanulmányában”, mely a jobb napokat látott Valóság c. folyóiratban jelent meg, tokkal-vonóval a helyi Fidesz-alapítóknak tulajdonítsa a teljes kaposvári rendszerváltást. Mintha az MDF, SZDSZ, Király Béla, a szocialista párt reformkörei, és a többi szereplő – köztük a Somogyország – nem is létezett volna. Ehhez képest az 1992-ben kiadott, Bozóki András által szerkesztett „Tiszta lappal – a Fidesz a magyar politikában 1988-1991” című, több, mint nyolcszáz oldalas dokumentumkötetben mindössze két marginális, egyszavas említés esik a kaposvári Fideszről, az is csak a kronológiában.

A fideszes legények, akik átaludták magukat az új rendszerbe

Az egyébként végtelenül szimpatikus fiúk – legyenek bármily elsöprő erejű rendszerváltók így utólag – csak egy egészen rövid liezon erejéig kerültek kapcsolatba a lappal: 1989. június 16-ára, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésére a Somogyország egy külön, Nagy Imre emlékszámmal készült. Kaposvár ily módon akart tisztelegni hős fia előtt. Ők vállalták, hogy Budapesten a Hősök terének sokadalmában osztják-árulják a lapot, melyet önköltségi áron terveztünk adni, hogy minél több emberhez eljusson. A korai indulás miatt azonban majdnem kudarcba fúlt az egész rendszerváltás: embereink a mikrobuszba pakolt újságkötegekkel fél hatra várták a szerkesztőségnél a fiatal demokratákat, akik végül kilenc és tíz között szédelegtek életre, s így, miután Budapesten majdnem délben kezdték a lapárusítást a már oszladozó tömegben, az egész kezdeményezés nagyjából meg is bukott.

A Fidesz már akkor is ösztönösen sejtette, hogy a szabad sajtó a legfőbb ellensége. A módszereik viszont azóta határozottan fejlődtek. Nem hinnénk, hogy Somogyország lesz még valaha, azt viszont, hogy a somogyi rendszerváltás meghatározó tényezője volt, egyetlen múltretusálásra szakosodott politikai élősködő sem vitathatja.

H. I.